Képviselőházi napló, 1901. VI. kötet • 1902. április 23–május 10.

Ülésnapok - 1901-98

98. országos ülés 1902 április 23-án, szerdán. 13 Hiszen, t. képviselőház, a járásbíróságok egy hónapot meg nem haladó szabadság vesztési büntetéssel az összes szabadságvesztési esetek közül az elitéltek 95'8%-át marasztalták el 1900-ban. Hat hónál tovább tartó szabadságvesztési büntetésre 1900-ban mindössze 11 személyt ítéltek. A királyi törvényszékek pedig hat hónál tovább tartó szabadságvesztési büntetésre mindössze 89 személyt ítéltek el. Ha még figyelembe veszszük azt a körülményt is, hogy a kiszabott 5561 börtönbüntetés közül mindössze 81'7%-ra menő része az ezen büntetésnemre Ítélteknek arravaló helyiségek, letartóztatási intézetek hiányában a törvényszéki fogházakban volt kénytelen kitölteni büntetését, 4"9°/o pedig járásbirósági fogházakban töltötte ki, lehetetlen elzárkózni attól a követelménytől, hogy büntetési rendszerünket is már novelláris alkotás és javítás formájában bizonyos mértékben revideálnunk kellene. (Igaz! Ügy van! a szélsőbaloldalon. Halljuk ! Halljuk!) Ez egyúttal utal arra is, a mi talán szintén tervbe van véve, hogy a fegyházbüntetés minimumát le kell szállítani. A börtönbüntetést egyáltalán eliminálni kellene, mert épen az utóbb említett adatok ennek a kívánságnak a helyességét egész mértékben kimutatják. (Igaz! Ügy van! a szélsöbaloldalon.) De, t. ház, a büntetési rendszer reformjáról szólva, nem zárkózhatom el egy másik, ennél talán még gyökeresebb szempont hangoztatása elől sem, azért, mert pártom tradiczióihoz híí kívánok maradni ebben a tekintetben is, és rámutatok arra, hogy az én pártom már a büntető-törvénykönyv megalkotása alkalmával a halálbüntetés eltörlése mellett foglalt állást. (Igaz! Ugy van! Elénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) Az időt és alkalmat arra, hogy e kérdés részleteibe mélyedjem, elérkezettnek nem tartom, de azt hiszem, hogy annak magasabb igazságszolgáltatási és etikai fontosságát és igazságát mindenki elismeri, és csak arra mutatok rá, hogy az állam maga nem utánozhatja az általa büntetéssel sújtottakat. (Igaz! a szélsöbaloldalon.) A mi a büntető-törvénykönyvnek anyagi intézkedéseit illeti, rámutatok arra, hogy a hatóság elleni erőszak büntetésének leszállítása elodázhatatlanul sürgős szükség, (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) és pedig nem csupán azért, mert a büntetési minimum túlmagas. Ha népünknek temperamentumát veszszük tekintetbe, különösen ha rámutatunk arra a körülményre, hogy a mi hatósági szervezetünk mellett a túlkapások nagyon is gyakoriak a hatóságok részéről, (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) ha nem tévesztjük szem elől azon körülményt, hogy a törvény maga sem állapítja meg szabatosan a hatósági kategóriákat és igy az aránytalanságokra annál nagyobb tér nyílik, akkor ezen szempontból való sürgősségét a reformnak kétségbe vonni nem lehet annál kevésbbé, mert a bűnügyi statisztika e tekintetben ismét nagyon becses adalékkal szolgál, nevezetesen a 92. §., a rendkívüli enyhítő szakasz alkalmazása szempontjából. Az 1900-ról szóló jelentés szerint összesen ] 032 Ítéletben alkalmaztatott a 92. §-a a büntető-törvénynek, és ebből 921 esetben, vagyis az alkalmazás összes eseteinek 89°,

0-ában épen hatóság elleni erőszak esetében nyert alkalmazást, kétségtelen tanúbizonyságául annak, hogy maguk a bíróságok is drákóilag szigorúnak tartják ezen delictum büntetését. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Hogy a minősített lopás egyes esetei milyen szigorúan vannak törvényünkben sújtva, az — azt hiszem — annyira átment a köztudatba, hogy azzal nekem behatóbban foglalkoznom nem szükséges. Azonban mondtam, hogy nemcsak antiquálva van a jogélet szükségei által a büntetőtörvénynek sok intézkedése, de az élet teremtett sok oly esetet, melynek büntetőjogi megtorlás alá vonása szintén elengedhetetlen szükség. Ezek közül én csak kettőre mutatok rá. (Halljuk!) Az egyik a csalárd vagyonátruházásnak büncselekménynyé minősítése, mert hiszen azt tapasztaljuk, hogy csődön kivül a megkárosított hitelezőknek alig nyilik alkalmuk, hogy ezen cselekményt megtorolják. A másik, modern életünknek egyik erkölcsi kinövése, a leánycsábitás esete, melynek sujtását a t. igazságügyminiszter ur a novella keretében szintén megígérte, (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Meggyőződésem szerint azonban a reform nem terjedhet ki csupán a bűntettekről és vétségekről szóló törvényre, hanem fel kell ölelnie a kihágások egész rendszerét, mert e tekintetben abban a helyzetben vagyunk, hogy oly tömegével állunk szemben részint a törvény, részint a miniszteri rendeletek, részint a statútumok által kreált kihágásoknak, hogy azokban eligazodni immár alig lehet. Ezen tömkelegben való tájékozás lehetetlensége a dolog természete szerint maga után vonja azt, hogy a büntető-eljárás alá vont eseteknek aránytalanul exorbitáns nagy száma, mint a statisztika is bizonyítja, épen a kihágási esetekre vonatkozik. Különösen azért kívánom ezt hangoztatni, mert meggyőződésem szerint, eltért a kormány politikája attól a helyes elvtől, mely az igazságszolgáltatás és a közigazgatás kettéválasztását tűzte ki czélul, A kihágási esetek elbírálása túlnyomó nagy részben a közigazgatási hatóságok hatáskörébe van utalva és tagadhatatlan, hogy ezen közegeknek az eljárása egyáltalában nem megnyugtató a jogbiztonság szempontjából, s hogy igen sok • visszaélésre nyit tág teret; hiszen a szegény nép köréből minduntalan hallunk panaszokat és kapunk megkereséseket: legyünk rajta ezen sérelmek minél sürgősebb orvoslásán. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) E tekintetben én megint oly érvre hivatkozom, melylyel szemben vitatkozni nem lehet, t. i. a statisztika tanulságaira. Ezekből kitűnik, hogy 1900-dik évben elitéltetett