Képviselőházi napló, 1901. VI. kötet • 1902. április 23–május 10.

Ülésnapok - 1901-101

112 101. országos ülés 1902 április 26-án, szombaton. hogy ezen a téren sem a kodifikáczió, sem az adminisztráczió terén semmi sem történt olyasmi, a mi azt a reményt engedné felébredni bennem, hogy ezen visszásságokon mielőbb segítve lesz. Sőt a t. igazságügyminiszter ur tegnapi beszédében hivatkozott az egyszerűsítési törvényre, a mely a régi formákat fcntartja, habár ezt most már én jegyzem meg a törvény védelmére a miniszter úrral szemben — csak ideiglenesen. Ez egy támpont én rám és a törvényhozásra nézve, a mely arra enged következtetni, hogy a t. kormány mégis komoly szándékkal és jóakarattal kivan a bajokon segíteni. Én tehát erre a tényre ismét felhívom a t. igazságügyi miniszter ur figyelmét. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) A kihágási judikatura most még inkább nyert fontosságban és szükséges, hogy erre rátereljem a figyelmet; mert kapcsolatba jut a feltételes elitélés intézményével, a mely a rövid szabadságvesztési büntetésekben látja legerősebb hátrányát a büntetési rendszernek. Ennélfogva ezen a téren ezzel az eszközzel majd segiteni lehet, Szivák Imre t. képviselőtársam mérleget állított fel a régi Deák-pártnak ideje és a mostani idő között, hogy mennyiben óvják meg ma a szabadságjogokat, hogy mennyiben uralkodik az alkotmánytisztelet, hogy az igazságügyi kormányzat mennyiben istápol olyan irányzatot, mely az emberek szabadságát és az emberek egyéb személyi és jogi biztosítékait respektálja, és ugy látszik, hogy maga is mintha aggodadalommal volna eltelve, hogy talán az alkotmányos szabadságok megóvására irányuló törekvés ma nem olyan erős az igazságügyi kormányzatban, mint a milyennek lennie kellene. Én t. képviselőtársamnak ^ezen mérlegelésébe most nem bocsátkozom bele. 0 erre nézve egynéhány érvet hozott fel. Rámutatott néhány intézményre, különösen pedig a kihágási judikaturára. Igen helyesen jegyezte meg a miniszter ur, hogy mindezért a sok visszásságért egyedül őt nem terhelheti a felelősség, és különösen az igazságügyi költségvetés bírálatánál, mely személyi bírálat is, hiszen annak a miniszternek tényeit bíráljuk el, a ki a költségvetést a ház előtt képviseli, a rendesnél erősebb kritika nem lehet helyén, mert mindnyájunknak el kell ismernünk, hogy a miniszter ur sok visszás állapotot ugy vett át elődjétől és bizonyos tekintetben kellő sulylyal a javítás eszközeihez nem nyúlhatott. Ennek igazságát nem akarom kétségbe vonni; de ha oly területre mutatok reá, a mely a miniszter urnak kormányzása alatt nyert életet, habár nem is volt még akkor miniszter, de mindenesetre az igazságügyi kormánynak közreműködő és alkotó tényezője volt, a hol a miniszter urnak igen rövid eszközökkel módjában állott volna ezen visszás helyzeten javítani: akkor méltóztassék megengedni, hogy ha itt tapasztalunk olyasmit, a mi alkotmányos szabadságunk biztositékainak lerontását, semmibe vételét jelenti, ezért a felelősség már őt terheli. Ez pedig, hogy röviden fejezzem ki, a mi jelenlegi sajtójogszolgáltatásunk. (Halljuk! Halljuk!) A sajtójogszolgáltatás — és ezt már a múlt évben is felemlítettem, — ma teljesen ferde irányba van terelve, még pedig két oknál fogva. Először, mert anyagi sajtójogunk, mely a modern feltételeknek és szabadságkövetelményeknek megfelel, nincsen; másodszor, mert a miniszter ur is lentartja azt a hírhedt 16. §-t, a melyre már t. barátom is reá mutatott, és a melyre vonatkozólag ugyancsak a múlt esztendőben határozati javaslatot is nyújtottam már be. Mostani felszólalásomnak az a czélja, hogy a képviselőház foglaljon végre állást ennek a 16. §-nak a kiküszöbölésére, még pedig oly irányban, hogy az esküdtszék a sajtójogszolgáltatás egész vonalán helyreállíttassák. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Mindezt első sorban is 48-iki alkotmányunk sérthetetlen eszméje alapján követeljük, követeljük másrészt azért is, mert a helyes sajtójogszolgáltatást egyedül és kizárólag csakis az esküdtszéki intézményben látjuk. Be van bizonyítva, én is többször rámutattam itt e házban, hogy a büntető perrendtartásban magában eredetileg az egész vonalon az esküdtszék volt kontemjnalva. Ezt kimutattam, sőt volt rá alkalom, hogy a miniszter ur is elismerte ennek igazságát, hogy ugyanis eredetileg Szilágyi Dezső a törvényjavaslatban azt kontemplálta, hogy az egész vonalon a sajtó-esküdtszék behozassák. Tisztán politikai okok voltak tehát azok, a melyek egy igazságügyminisztert arra a ferde felfogásra bírtak, mintha ő a társadalmi és egyéni becsületen segítene, hogyha a rágalmazási és becsületsértési judikaturát a sajtót illetőleg az esküdtszéktől elvonja. Azonban mit látunk? A múlt évben némi szorgalommal egybcgyüjtöttem az összes eseteket, a melyekben a budapesti törvényszék, mint sajtóbiróság, esküdtszék nélkül ítélt. Es mire mutattam ? (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) Rámutattam arra, hogy legnagyobb tévedésből indult ki az akkori igazságügyi kormányzat, a mikor azt hitte, hogy oly esetekről van rendszerint szó, a melyek tisztán magánérdeküek. Bebizonyítottam, hogy nincs oly ügy, a mely a sajtóban szellőztetik, a mely némileg mégis közvonatkozásu és közérdekű jelleggel ne bírna; rámutattam arra, hogy a bírák is, a kik most már sajtó-ügyekben, a kik becsületsértési és rágalmazási ügyekben ítélnek, szintén nem szigorúan, mint bírák, hanem mint esküdtek járnak el, hogy esküdtszékként és polgárokként fogják fel a sértéseket és a tényeket, a mint a törvényből magából következik, mert a mint méltóztatnak tudni, a rágalmazás és becsületsértés minősítése nem jogi, hanem társadalmi szempontokat állit előtérbe, (Igaz! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) a mennyiben rágalmazás az, ha valaki olyat állit valakiről, a mi őt közmegvetésnek teszi ki és becsületsértés az, ha valaki más ellen meggyalázó kifejezést használ. Ez tehát társadalmi felfogás alá esik. Nagyon szomorú