Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-82

64 82. országos ülés 1902 íprilis 3-án, csütörtökön. ipar szervezésével lehetne megoldani, mert hiábavaló az államnak minden érdeklődése, kárba vesz minden anyagi áldozata is, hogyha a társadalom nem érdeklődik és nem segiti a megindított mozgalmat. Legyen szabad a kis Ugocsa vármegye példáját felhoznom, a hol néhány év alatt az állam aránylag igen csekély anyagi támogatásával sikerült ezen kérdést társadalmi utón megoldani, ugy, hogy ma már igen szép sikereket érünk el. Sok, ezelőtt nagy nyomorral küzdő családnak megélhetése biztosítva van s ezek eléggé szép, jövedelmező keresethez jutottak. ÍTem akarom a t. házat hosszadalmas fejtegetésekkel, s a részletekkel untatni, (Halljuk! Halljuk!) csak egészen röviden elő fogom adni azokat a módokat, s eszközöket, a melyeket ott alkalmazva, az emiitett sikereket elértük, s melyek, azt hiszem, bizonyára másutt is beválnának, a mint beváltak Mármaros megyében is. Először is a minisztérium által kiküldött szakértővel megállapítottuk, hogy hol. s milyen iparág volna meghonosítandó vagy fejlesztendő, természetesen mindenütt különös súlyt helyezve arra, hogy hol vannak meg a szükséges előfeltételek, mint pl. a hajlam és ügyesség a népben, s a szükséges feldolgozandó anyag. Ezeken a helyeken ipartelepek állíttattak fel mindenütt, egy arra való, az ügy iránt érdeklődő egyén vezetésével és felügyelete alatt. Az összes telepek és az egész mozgalom a központi iparfejiesztő-bizottság vezetése alatt állanak, melynek feladata azután az összes árúk értékesítése is. Ily iparfejlesztő-bizottságok, ugy tudom, voltak azelőtt is több megyében, ugy mint Erdélyben is, de sehol sem prosperáltak. Azt hiszem, hogy a siker főleg attól függ, hogy legyen ezen iparfejlesztő-bizottságnak egy olyan vezetője vagy titkára vagy akárminek nevezzük, — tekintve nagymérvű elfoglaltságát, az nem lehet tiszteletbeli állás — a ki ipari ügyekhez ért és elegendő üzleti szellemmel is bir, hogy az értékesítés nehéz problémáját megoldhassa. Epén azért nagy súlyt kell helyezni a közsziikségletet képező czikkek előállítására ós nem azokra, a melyek a változó egyéni ízlésnek és divatnak vannak alávetve. Ezért nem képes a legszebb himzőipar sem állandó keresetet biztosítani és finomabb szőnyegiparunknak sincs jövője, mert a sokkal divatosabb és vámja daczára is olcsóbb ezredéves perzsa szőnyegiparral versenyezni nem fog tudni soha. Gyáriparunkra áttérve, nem osztom és nagyon pesszimisztikusnak tartom azt az, ugy látszik, általános nézetet, hogy gyáriparunk hanyatlott és fejlődésére nincs remény. Egy régebbi beszédében a t. miniszterelnök ur is kimutatta, hogy az utolsó tíz év alatt több mint ezer uj ipartelep létesült; de vannak más adataink is, melyekből gyáriparunk fejlődésére következtethetünk, így pl. ipari gőzkazánjaink száma is megkétszereződött az utolsó tiz év alatt; nyersvastermelésünk pedig, amely 1888-ban 2,041.000 mm.-t tett ki, 1898-ban már 4,694.000 mnh-ra Én azt hiszem, hogy a házi-ipar a leghasznosabb inségmunka, mert épen a legszegényebb embereket menti meg a nyomortól, és megtanítja arra, a mire legnagyobb szükségük van, munkára és szorgalomra. Ipari foglalkozások meghonosítása, ha azok a megélhetés feltételeit biztosítani tudják, nézetem szerint hatalmas gátat vetne a kivándorlásnak is. Én nem osztom Bornemisza Lajos t. képviselőtársamnak régebben itt kifejtett azon nézetét, hogy iparvállalatokkal a kivándorláson segíteni nem lehet, mert hiszen a Eelvidék népének legnagyobb része nem kenyérkeresés, hanem pénzszerzés czéljából vándorol ki. Megengedem, hogy ez igen sok esetben így van, különösen talán Sárosban és a Szepessógben, a hol egyesek szerencséje, Amerikában való boldogulása a példa követésére serkenti és buzdítja a többieket is, de általában ez még sem áll, mert a legtöbb esetben, sajnos, mégis csak a nyomor adja a vándorbotot a szegény ember kezébe; csak akkor vándorolnak ki, ha már itthon sehogysem boldogulnak, ha az adóikat és hitelezőiket fizetni sehogysem képesek ; csak akkor hagyják el szülőföldjüket, melyhez bizony ők is ragaszkodnak. Annak a Felvidéknek is, melyre a t. földmivelésügyi miniszter ur segély-akeziőját már régebben kiterjesztette, meggyőződésein szerint nem az uzsorások esnem is a bevándorlás képezik egyedüli és fő baját, mert hiszen én nagyon sok kiéget ismerek, a hol a most már u. n. kazárok ép oly szegények és nyomorultak, mint akármelyik rutén földmives. A fő baj a gazdasági viszonyokban rejlik. Ennek a népnek alig van földje, a községi erdők államosítása óta legelője is alig akad; a föld maga terméketlen és silány minőségű, miután minden gazdasági terv nélkül és rosszul van megmunkálva, lehet mondani, hogy minden második esztendő ínséges. A nép maga, bár jó és vallásos, de gyámoltalan és munkakerülő. A nyári munka idejében betartja az összes római katholikus, görög-katholikus, s egyéb ünnepeket, télen pedig keresete egyáltalában nincs. Javítani kell itt a gazdasági viszonyokon, munkát kell ennek a népnek adni, munkára, szorgalomra szoktatni. (Helyeslés) S erre igen alkalmas módnak látszik a házi-ipar fejlesztése. Azért mondom : fejlesztése, erre a szóra különös súlyt helyezve, mert meggyőződésem szerint egészen uj és ismeretlen iparágaknak meghonosítása a műveletlen, maradi nép között sokszor igen nagy nehézségekkel jár. Tehát legelső sorban a meglevőket kell felkarolni, azokat kell elősegíteni. Házi-ipart pedig a Felvidéken mindenütt találunk. Van itten szőnyeg-, gubakészitő, van szövő, hímző ipar; fazekasokat is találunk, valamint kosárfonókat is, az erdőségekben mindenütt van faipar is. Csakis az a baj, hogy a készítmény rendesen nem tökéletes és kifogástalan, s ezeket értékesíteni egyáltalában nem tudják. Az értékesítés a legnehezebb dolog. Azt hiszem, hogy ezt csak társadalmi utón, a házi-