Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-97

478 97. országos ülés 1902 április 22-én, kedden. dolog, a melyet ezen törvényjavaslat tárgyalásánál fel lehetne hozni, de én mégis felhozom, mivel tudom, mennyire várták ezt a törvényjavaslatot az illető szakkörök. Ezt a törvényjavaslatot már három év óta ugy állították oda, hogy készen van és csak a tárgyalás pillanatát várja. Hát én megragadtam az alkalmat annak a kijelentésére, hogy ez az egész resszorthan a legsürgősebb dolog. Általánosságban a bizalmi kérdést illetőleg kijelentem, hogy semminemű bizalommal a jelen kormány iránt nem viseltethetünk. Hiszen olyan esetekben is, a mikor a kormány részéről méltán vártunk némi jóakaratot, mint pl. a felekezetlenség tárgyában beadott határozati javaslatnál, a midőn vártuk, hogy ezzel legalább egy lépéssel közeledhetünk egymáshoz, semminemű jóakaratot a kormány részéről nem tapasztalhattunk. Egyébként is meg lévén győződve arról, hogy a liberalizmust, ezt a régi zsákot, újból foltozni nem lehet, hogy a liberalizmussal, ezzel a liberalizmussal mi kibékülni egyáltalán nem leszünk képesek soha, pártom nevében kijelentem, hogy az előterjesztett törvényjavaslathoz nem járulok hozzá. (Helyeslés a balközépen). Elnök: Szólásra senki sincsen többé feljegyezve. Ha tehát szólani senki sem kivan, a vitát bezárom. Széll Kálmán miniszterelnök: T. ház! Csak pár szóval kívánok válaszolni azokra, a miket hallottam. (Halljuk! Halljuk!) Természetesnek tartom, hogy azok a t. képviselő urak, a kik velünk szemben ülnek, miután régi bevett gyakorlata ennek a háznak, — helyes-e, nem helyes-e, nem vitatom — hogy az indemnitási kérdés, vagyis az állami kiadások teljesithetésére s az állami bevételek beszedésére való felhatalmazás kérdése a bizalom szempontjából tárgyaltatik, ezt a javaslatot meg nem szavazzák. Miután már egy indemnitási vitán keresztülmentünk, azt is természetesnek találom, hogy a t. ház ezt a törvényjavaslatot nem kívánja hoszszasan tárgyalni. Ha felszólalok, csak azért teszem, hogy feleljek arra az észrevételre, melyet Ernszt képviselő ur ellenem már máskor is felhozott, (Halljuk! Halljuk.) A t. képviselő ur ugyanis egy bizonyos kontroverziát, a mely közöttünk fenforgott még a felirati vita alkalmával, most megmagyarázni és rektifikálni igyekszik. Hát én azt gondolom, hogy ennek a kérdésnek a vitatásába belemenni, hogy t. i. mit mondott akkor a t. képviselő ur s mit mondottam én, nagyon nehéz. A képviselő ur beszédének szövege nincs előttem, az én beszédem sincsen, és a t. képviselőház valószínűleg nem is emlékszik ma már erre a kis detailjára az akkori vitának. (Helyeslés jobbról.) Én emlékszem, hogy mit mondtam. Nem megyek azonban bele a kérdés vitatásába, mert ez a házat nem érdekli. Én azt hiszem, nekem van igazam és fentartom annak az igazságát, a mit akkor mondtam, mert sokkal több a választó, mint a mennyit a t. képviselő ur kitüntetett, a ki bizonyos számot mondott, valami 2—300.000-et és ki akarta számítani, hogy annak a legnagyobb része hivatalnok. Hogy ez nem igy áll, azt ország-világ tudja, mert hogy ha ötnegyed millió a választásra jogosultak száma, — mert ma már itt tartunk — és ez nem is mind szavaz, akkor ugy felállítani a kérdést, mint a t. képviselő ur teszi, épen nem lehet. De a legutóbbi általános választásokra azt mondani, hogy abban a hivatalnokok adták meg a többséget, engedelmet kérek, ország-világ tudja, hogy ez homlokegyenest ellentétben áll az igazsággal. (Ugy van! Ugy van! jobbról és a középen.) Tudnék megnevezni igen sok kerületet, a hol a tisztviselők szavazatával az ellenzék győzött egészen váratlanul. (Ugy van! Ugy van! jobbról és a középen.) De ebbe nem megyek bele. A mi az adminisztráczió terén a visszaéléseket illeti, én fentartom, a mit mondtam. Állítom, hogy visszaélés az adminisztráczió terén évről-évre kevesebb van, és hogy az ország adminisztraczionális egész organizmusa és apparátusa érzi és tudja, hogy én előttem semmiféle tekintet, az olyant, a ki visszaélést követ el, nem menti meg a büntetéstől. {Élénk helyeslés és tetszés.) És ez a szellem keresztülszivárgott már az adminisztráczió apparátusain, és az ország minden zege-zugában tudják, hogy előttem kíméletet senki sem talál, a ki törvényellenesen jár el, (Élénk helyeslés és tetszés a jobboldalon és a középen.) és visszaéléseket követ el ós embereket üldöz. Megvan ennek a praeventiv hatása abban, hogy merem állítani, hogy visszaélés mentől kevesebb van, sokkal kevesebb, mint azelőtt. (Ugy van! Ugy van! jobbról és a középen.) De hogy minden visszaélés megszűnt volna, azt nem állítottam soha, nem is állítom, mert emberek vagyunk és sokszor azok a közegek is, gyakran nem is akarva, és nem szándékosan, hanem véletlenül vagy pedig túlbuzgóságból vétkeznek is. De hogyha megtörténik, a megtorlás nem marad el, erről a t. képviselő urat biztosithatom. (Élénk helyeslés.) A mi a választók számának szaporodását illeti, t. képviselőtársam nem akarja ezen kormánynak és nekem érdemül tulajdonítani azt, hogy szaporodott a választók száma, pedig én azt állítom, hogy — egy eltűnő csekély kis frakta híján — igenis ez ennek a kormánynak érdeme, az én érdemem. A természetes növekedés, az egy frakta, a mely nem az én érdemem, de hogy adó-nem-fizetés czimén nem gyakorolhatta valaki választói jogát, annak megszüntetése, az igenis ennek a kormánynak és nekem, a választási eljárásról szóló uj törvénynek és azon törvényrendelkezésnek az érdeme, a melyet én vettem fel. (Ugy van! Igaz! Elénk helyeslés a jobboldalon.) Á másik érdem pedig abban van, a mit a