Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-79

42 79. országos ülés 1902 márczius 22-én, szombaton. utak építése alapul ne szolgálhasson, és a melyben akadályoztassák meg az, hogy a megyék utalajja túlságosan megterheltessék és egyes községek óriási megterheltetések elvállalására ne presszionáltassanak. Még nagyobb bajt is okozott épen a viczinális vasutak mód nélkül való kiépitése és ez a baj melyre már pár év előtt rámutattam. Nagyon örülök, hogy legutóbb a t. földmivelésügyi miniszter ur is kijelentette, a mit én már évekkel ezelőtt hangoztattam, hogy ugyanis Magyarországon azért nem fejlődtek a vizi utak, mert a viczinális irányzat vette igénybe a községek és megyék összes erejét és azért a vizi utaktól elterelték a közvéleményt, mert ezek közvetlenül és momentán nem nyújtottak oly nagy hasznot, mint a minőt a viczinálisok adtak esetleg egyeseknek. Ez magyarázza meg és ez tárja elénk annak okát, hogy miért maradt el Magyarország annyira a vizi utak kiépítésében, a mi pedig elsőrendű közgazdasági és mezőgazdasági feladat lett volna épen Magyarországon, inert a nyerstermények nagyobb volumenje is a viziutat kívánja, minthogy csak ezen lehet az árut legolcsóbban a piaczra szállítani. (Igaz ! a baloldalon.) T, ház ! A vasutakról szólva nem lesz talán érdektelen, ha a figyelmet kereskedelmi és közgazdasági szempontból egy fontos -kérdésre, a bosnyák vasutak kérdésére irányítom. Nagyon sajnálom, hogy ily kevesen vagyunk, de azért hozom fel pedig ezt a kérdést, hogy necsak a t. ház, de a közvélemény figyelmét is ráirányítsam arra a — lehet mondani — vasúti manipulácziőra, a mely érdekeink ellenére és érdekeink elhanyagolásával a boszniai okkujDált tartományban űzetik. (Halljuk! Halljuk I a balés a szélsöbaloldálon.) Nem lesz érdektelen, ha hosszasabban foglalkozom ezzel, hosszasabban épen azért, mert e tárczát jelöltein ki arra, hogy mielőtt azt a törvényjavaslatot, a melyet a miniszter ur bejelentett, tárgyalnék, már most is a t. ház, és a közvélemény figyelmét félhivjam azokra a nagy érdekekre, a melyek éjjen a boszniai vasutpolitikában le vannak fektetve, (Halljuk! Halljuk! a bal- és a szélsöbaloldálon.) Mindnyájan tudjuk, hogy az okkupáczió a 70-es években nem nagy rokonszenvvel találkozik Magyarországon. Én nem habozom itt a ház előtt kijelenteni, hogy én azokban az aggodalmakban, melyek akkor itt a közvéleményt irányították, nem osztozom, legalább ma nem. Én az okkupáczióban egy nagy elmének megnyilatkozását láttam a külügyi téren. Már most, ha ezen okkupáczió megtörtént, minek kellene a közvetlen következménynek lenni? Annak, hogy mi azt közgazdaságilag, kereskedelmileg, iparilag ki is használjuk, használjuk fel azt a helyzetet, mely nekünk adva van, hogy Bosznián keresztül közvetlen a török birodalomba juthatunk és közvetlenül Macedóniának belsejébe, a tengerparthoz és Szalonikihez juthatunk. Hiszen ha más állam lett volna helyünkön, ha Németország lett volna itt, az első esztendőben már széíesvágányu vasutak szelték volna keresztül Boszniát, Novi-Bazárt és az összeköttetést Mitroviezán át feltétlenül megalkották volna, hogy a legrövidebb utón a Balkán szivébe juthassunk. És mi történt nálunk? Okkupáltunk nagy vér- és jjénzáldozatokkal, ós ugyanakkor ott marad Bosznia nem a mi kereskedelmünknek és iparunknak, hanem nagyobb részben Ausztriának, részben pedig a vezető politikusnak, a ki önmagának mintegy királyságot akar belőle alkotni. Csak ez indokolhatja azt az elzárási politikát, melyet meg nem lehet érteni, hogy Magyarországnak vasúti hálózata ott véget ér és a szállítmány csak átrakodás utján és keskeny vágányokon juthat rendeltetési helyére. Ez a legnagyobb méltánytalanság, a mi csak velünk történhetik és a ki érintkezett már kereskedőkkel, a kik oda szállítanak, hallhatta, hogy milyen hátrányos kereskedelmünkre az átrakodás. Magyarországon mindenhol, a hol keskeny vágányu vasutak megtették volna, széles vágányu vasutakat építettek. Igaz, hogy nagyban hozzájárult a hadászati czél, de Magyarországon mindenütt fel lehet hozni a hadászati czélt, Boszniában pedig nem ? Itt a tendenczia, hogy Magyarországot el kell zárni kereskedelmileg Boszniától. Figyelmeztetem a t. házat, hogy 1881-ben, mikor a szerajevoi vasút épült, Hegedüs volt miniszter ur volt az előadó és a pénzügyi bizottság egyhangúlag azt a határozatot hozta, hogy a keskenyvágányu vasutat csak ideiglenesen engedik meg és a legközelebbi időben annak széles vágányura való átalakítását megszavazták azzal, hogy nem szabad elzárkózni az elől, hogy Magyarország vasúti hálózatába bele kell illeszteni a bosnyák vasutat. Daczára annak, hogy az akkori osztrák közlekedésügyi miniszter, Pracák, határozottan kijelentette, hogy Magyarország ezen kívánsága jogos, 20 esztendőnél több elmúlt és a fővonal még mindig keskeny vágányu. A most tervezett vasút egyenesen Budapestre vezet és összeköt bennünket a doboj-samaczi szárnyvonal által Szerajévóval, szintén keskeny vágányunak lesz épitve. Ha az indokokat nézzük, megint a bosnyák pénzviszonyokban keresik a magyarázatot, de mindnyájan tudjuk, milyen fellendülést nyert e vonal kereskedelmi szempontból, Magyarország pénzt és vért áldozott Boszniának, nem követelheti-e meg, hogy a közvetlen vasúti összeköttetés széles vágányokkal történjék, s igy közvetlenül lépjen összeköttetésbe az okkupált tartományokkal? Mikor felmerült a terv, a spalató-arzanói vonalnak parallel kiépitése iránt a samacz-doboji vonal érdekelt részével, akkor a közvélemény merényletnek, bélyegezte a bosnyák vasutak ilyen megoldását. Én akkor interpelláltam, a miniszterelnök ur kért, hogy ne indokoljam, ő egy törvényjavaslatot szándékozik beterjeszteni és akkor majd szóljak hozzá, nehogy ezen vasúti