Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-93

93. országos ülés 1902 április 17-én, csütörtökön. 389 vény által, miért is szerintem e törvény módosítása okvetetlenül szükséges. Sérelmes a tanitói nyugdíjtörvény azért, hogy nem egyenlően osztja az anyagi segedelmet, mert a jobb fizetéssel ellátott tanítókat nagyobb, a csekélyebb fizetéssel bírókat kisebb nyugdíjban részesiti. Ez annyiból a legnagyobb igazságtalanság, hogy minden tanitó egyenlő munkát tartozik végezni, és igy egyenlő szolgálati idő után minden tanítónak egyenlő nyugdíjjal kellene birnia. Azt hiszem, hogy ez teljesen világos dolog. A tanítóknak jövedelme hivatalos utón kétfelé lett elválasztva, tanitói és kántori jövedelem elnevezéssel, de mindig a szegény tanítók kárára. Tudok eseteket, hogy a tanitó fizetésének hivatalos megállapításánál a kántori jövedelem oda vétetett a tanitói fizetéshez, hogy igy az a jövedelem együttesen megüsse a tanitói fizetés törvényes minimumát, s ez által az a nagy baj keletkezett, hogy a tanítónak a tanitói fizetési minimum kiegészítésére való igénye elesett. A hol pedig a különválasztott tanitói jövedelem egyedül is megüti a minimumot, ott a különválasztott kántori jövedelem után semmi nyugdíjban sem részesül a tanitó. Erre nézve az volna a méltányos és legigazságosabb intézkedés, ha a nyugdíjjogosultságnál a kántori jövedelem is beszámíttatnék. A tanitói jövedelemnél a földek jövedelme, a törvény világos rendelkezése ellen, nem a tényleges jövedelem után állapittatik meg, hanem az úgynevezett kataszteri jövedelem után. Ez az eljárás nem csak igazságtalan, hanem határozottan törvényellenes is, holott egy m. kir. vallás- és közoktatásügyi minisztériumtól elvárhatja az ország népe és a magyar tanitói kar, hogy törvényellenes dolgot nem cselekszik. A kultuszminiszter urnak tehát, ha eddig ebben a nagy hibában leiedzett is. törvény iránti tiszteletből szent kötelessége ezen a dolgon, még pedig minél elébb, ugy változtatni, hogy a tanitói földjavadalomnál ne a kataszteri jövedelem szolgáljon zsinórmértékül, hanem a tényleges jövedelem, mint az a papi kongrua czéljából eszközölt földjövedelem számításánál történt. Legsórelmesebb és legigazságtalanabb eljárás azonban az, hogy a tanító, mikor már minden munkaerejét felemésztette, mikor már egyik lába úgyszólván a sír szélén áll, hosszú, fáradalmas 40 esztendei szolgálat után juthat teljes nyugdijának elnyeréséhez, akkor, a midőn legtöbb tanitó azt már igénybe sem veheti, vagy legfölebb csak egy-két évig élvezheti. Nincsen a világon semmi olyan életpálya, mely az embernek testi és szellemi erejét annyira agyoncsigázná, mint a tanitói pálya. Erre nézve mondotta a régi közmondás: »A kit az Istenek gyűlölnek, azt tanítóvá teszik.« Annyi gond, annyi fáradság, annyi küzdés, annyi munka egyetlenegy pályán sem „sanyargatja az embert, mint a tanitói pályán. Ok igazán napszámosai a nemzetnek, s mivel nekik kell a szellemi világosságot, a vallásosságot, s a hazaszeretetet okos, értelmes szavakkal belecsepegtetni a gyermekeknek szivébe, a mi pedig legnehezebb munka az egész világon: csakis magát tisztelné meg a magyar országgyűlés azzal, ha egyhangúlag kimondaná, hogy a tanítók nem 40, hanem 30 évi szolgálat után teljes nyugdijban részesüljenek. (Igaz! Ugy van! a szélsőbal-oldalon.) Én legalább, mint a ki magam is 7 évig foglalkoztam gyermekek tanításával, s a ki saját tapasztalásomból ismerem a tanitói pályának kimondhatatlanul terhes feladatát, nyugodt és tiszta lelkiismerettel szavazom meg a tanítók 30 évi szolgálat utáni teljes nyugdijképességét. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Kérem az igen tisztelt házat, hogy ezen ajánlatomat elfogadni kegyeskedjék, mely ha meg nem történnék, ki kell jelentenem, hogy rosszabb korban élünk a Bach-korszaknál, mert a Bach-korszak is harmincz év után nyugdíjazta a tanítókat. (Halljuk! Halljuk!) Az 1848 : XX. t.-cz,-nek teljes végrehajtása jogos követelménye a protestáns egyházaknak. A törvény, jog és igazság hozza magával, hogy legyen meg a teljes paritás nem csupán elméletileg, hanem gyakorlati valóságban is. Joggal kívánhatjuk protestáns egyházainknak lélekszám szerinti ugyanolyan arányú állami dotálását, mint a milyenben a rom. kath. egyház az állami javakból adományozott püspöki, káptalani és szerzetesrendi javadalmak, valamint a vallás és tanulmányi alap révén részesül. Az államnak ez a kötelessége koronás király által van szentesítve az 1848, évi XX. t.-cz.-ben, a mely határozottan kimondja, hogy »minden törvényesen bevett vallásfelekezet egyházi és iskolai szükséglete teljes egyenlőség és viszonosság mórtéke szerint közálladalmi költségekből fedezendő«. Ez mindenesetre azt jelenti, hogy minden felekezet, tehát a protestáns is a maga egyházi és iskolai szükségleteinek ellátására való fedezetet az állampénztárból kapja abban az arányban, a melyet a lélekszám (s az állam által méltányolható kulturális szolgálatok) alapján ki lehet számítani. Olyan végrehajtása volna szükséges az 1848. évi XX. t.-cz.-nek, hogy az egyházi élet fokozódó szükségeihez képest az állam járuljon azok fedezéséhez állandóan biztosított segélylyel, esetleg annak megfelelő tőkealappal, a mi lehetővé tegye, hogy a mi egyházunk hivei se terheltessenek nagyobb egyházi adóval, mint terheltetnek a rőm. kath. egyház hivei ott, a hol az egyházfen tartás terheit ők maguk is viselik. A protestánsok anyagi jólétét is biztositja az 1848. évi XX. t.-cz., ha foganatosítva leszen. Erre annál nagyobb szükségünk van, mert átlagosan a protestánsoknál rettenetes nagy az egyházi adó, a mi már csakugyan elviselhetetlen teherré nehezedik a népek vállaira, (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Hogy ezen a nagy terhén segítve legyen, a