Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-93

388 93. országos ülés 1902 április 17-én, csütörtökön. A tanítói szellem táplálásáról ez idő szerint államköltségen annyiban történik gondoskodás, hogy küldik minden iskolának a régi »Néptanítók Lapjá«-t és az iskolák költségvetésébe felvesznek néhány koronát úgynevezett szaklapokra és iskolai könyvtár gyarapítására. A mi a » Néptanítók Lapjá«-t illeti, arról el kell annyit ismerni, hogy most több íródik bele, mint 10 évvel ezelőtt, tehát vaskosabb mint azelőtt és a papirosa is jobb. Az is előnyös változás a múlthoz képest, hogy most már nem olyan kevesek privilégiuma az irói dicsőség és tiszteletdíj, mint régente, de hogy ez a lap teljesen kielégítené a tanítóságnak tudásra vágyó szellemét: azt elmondani egyáltalán nem lehet. Azt az egyet azonban nem lehet elvitatni, hogy jól honorált czikkek igen gyakran és süriien eresztgetik a tömjén-füstöt a közoktatásügyi miniszter és minisztériuma felmagasztalására és dicsőítésére. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A mi az iskolák költségvetései révén beszerzett u. n. szaklapokat és szakkönyveket illeti, ezekről nincs mit mondani. A ki közelebbről akarja ezeket megismerni, tekintsen be a népiskolák könyvtárába, s meg fog győződni, hogy ezeknek a 80—90%-a még csak az alapját sem képezheti annak a tanítói könyvtárnak, a mely a magyar nép közművelődési haladásának szellemi magtárát képezhetné; pedig a milyen kívánatos, hogy a népiskolai tanulók kezéből a bemagolásra való, úgynevezett tankönyvek kivétessenek és tűzre vettessenek: ép oly kívánatos az is, hogy a tanítók kezében minél több komoly, érdemes könyv álljon minden pillanatban a tanítók rendelkezésére. A könyvtárak mellett a tanítók továbbképzésének hatalmas eszköze és nélkülözhetetlen feltétele az, hogy a tanítóság a maga hivatásához szükséges ismereteket a közvetlen szemlélés utján is gyarapithassa. Elvégre is a könyvek csak közvetve oktatnak, a legértékesebb és legmaradandóbb ismereteket a való dolgok közvetlen szemlélése és megfigyelése nyújthatja. Adjon a magyar kormány módot és alkalmat a magyar tanítóknak arra, hogy — ha az egész világot nem is, — de legalább ezt a kis magyar világot, a tulajdon hazánkat, a maga felsorolhatatlan szépségeivel és számtalan természeti, gazdasági, s népéleti viszonyaival, a saját szemükkel megláthassák és megismerhessék. A magyar tanítók közügyi érdeklődése, lelkesedése, áldozatkészsége szinte páratlan; csekély fizetésük, nyomorúságos anyagi ellátásuk daczára is a maguk anyagi erejéből humánus, kulturális és társadalmi intézményeket teremtenek és tartanak fenn; időt, fáradságot s költséget áldozva, évről-évre messze földre zarándokolnak el, hogy összejöveteleket tartsanak, de nem ám jeremiádák tartására, vagy a rajok nehezedő nehéz viszonyok megostromlására, hanem azért, hogy egymást lelkesítsék, erősítsék, egymástól a közügyi érdeklődést eltanulják és egymással véleményt cseréljenek olyan kérdésekről, hogy hogyan lehessen legsikeresebben, legbiztosabban a magyar gyermek lelkébe oltani a hazaszeretetet, a munka, a becsület, a józanság, a mértékletesség, szóval minden szépnek és hasznosnak szeretetét. Ez a magyar tanítóság — a maga szegénységében — valóságos apostoli munkákat végez. Ezt az osztályt csak támogatni és vezérelni kellene tudni, s akkor népoktatásügyünk intenzív fejlesztése érdekében csodás eredményeket mutatna fel. De az a nagy baj, hogy a magyar tanítóság mostoha gyermeke az államélet gondozóinak. Okvetetlen támogatni kellene a magyar kormánynak őket azon apostoli törekvéseikben, a melyeknél előttük tisztán csak egyedül a közjó lebeg. Mikor a tárczájától mostanában megvált Hegedüs Sándor miniszter lett, többek között a magyar államvasutakról igy nyilatkozott : » Ezeknek a vasutaknak nemcsak gazdasági, hanem kulturális érdeket is kell szolgálniok.« Bátor vagyok kérdezni az igen tisztelt kormánytól, hogy a vasutak mivel szolgálhatnák jobban, hathatósabban a kulturális érdeket, mint azzal, ha az iskolai szünetek alatt Magyarország tanítóit keresztül-kasul hordoznák teljesen ingyen az ország minden zeg-zugában, hogy a nép tanítói mindent a maguk szemeivel láthassanak, s az igy szerzett közvetlen ismereteket és nagymérvű tapasztalatokat tanítói, nevelői munkájok közben a közműveltség javára értékesítsék ? A tanítóknak ez az önképzése fontosabb volna a világ minden tanfolyamánál, tantervénél és utasításánál. És mi történik mégis? Minden köztisztviselőnek legalább is kedvezményes jegye van a vasútra, s a tanítók hiába kérnek ilyet, mert nem kapnak. Pedig a tisztviselők az utazási kedvezményt csak egyéni előnyökre értékesítik, a tanítók ugyanazt a közjónak javára értékesítenék. Tehát a józan ész a dolgoknak inkább megfordított rendjét kívánná; inkább senki másnak nem adni ntazgatási kedvezményt, de a tanítókat még buzdítani is kellene, hogy minden szabad idejöket, a rendelkezésökre álló ingyenes közlekedési eszközök felhasználásával, fordítsák tanulmányutazásokra ismereteik szélesbitese érdekében. Igaz, hogy a tanítók sokan vannak, de sok is lenne ám, szinte mérhetetlen lenne az a haszon, a mi ebből hazánk népoktatási ügyének intenzív fejlődésére háramlanék. Ennélfogva a közoktatásügyi miniszter ur az általa vezetett nemzeti ügygyei szemben mulasztást fog elkövetni, ha a tanítóság ily irányú továbbképzésének e módját és eszközeit meg nem szerzi., (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Áttérek most már az országos tanítói nyugdíjtörvényre, mely az egész ország tanítóira nézve rendkivüli módon sérelmes. A tanügynek és népművelődésnek szerény munkásai, a néptanítók érzékenyen sújtva vannak a nyugdijtör-