Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.
Ülésnapok - 1901-93
93. országos ülés 1902 április í7-én, csütörtökön. 387 déssel csüggő tanítókat, akkor az ország minden népiskolájában leraktuk a legbiztosabb és legszilárdabb alapot az intenzív fejlődéshez. A mai tanítóképzés azonban ezt az első és legfőbb feltételt nem biztosithatja azon oknál fogva, mivel maguk a képezdei tanárok nincsenek az ilyen czélra alkalmas egyénekből válogatva. Abból, hogy valaki a fizikát, mathematikát, geográfiát, grammatikát középiskolai értelemben sikeresen előadni képes, még nem következik, hogy a most emiitett czéloknak megfelelő tanítók neveléséhez is értene. Már pedig épen a tanítói hivatásra az ifjakat valósággal rá kell nevelni, mint akár a papi, vagy katonatiszti pályára. De hát ki végezheti ezt a ránevelést legjobban és legilletékesebben ?. .. a mint az ifjút jó katonává csak katona nevelheti, — a mint az ifjút jó pappá csak pap nevelheti: ugy a fiatal embert jó tanítóvá csak jó tanitó nevelheti. (Helyeslés a szélsöbalóldalon.) A népoktatás intenzív fejlesztésének legelső feltétele tehát az, hogy ne közép- vagy polgári iskolai oktatásra képesített tanárok, hanem kiváló elméleti és gyakorlati képességű, s a közügyi munkálkodásban is kiváló érdemeket szerzett tanítók tanítsanak, s ezek neveljék a fiatalságot magukhoz hasonló és méltó tanítókká. (Helyeslés a szélsöbalóldalon. A népoktatásügy intenzív fejlesztésének második feltétele annak a szabálynak betartása, hogy se a tanítók ne legyenek fizikai lehetetlenségek elé állítva, se a gyermekek ne legyenek képtelen követelésekkel agyongyötörve. Fizikai lehetetlenség előtt állnak azok a tanítók, a kiktől száz, vagy még több gyermek oktatását és nevelését követelik, daczára annak, hogy a törvény egy-egy tanítót csak 80 gyermek tanítására kötelezi. Ilyen állapotban van az ország kisebb községeinek legtöbb iskolája, sőt még itt a fővárosban is vannak olyan túltömött osztályok, melyeknek minden kettejébó'l bátran lehetne egy-egy harmadikat alakítani, s mindjárt több eredménye lenne a tanítók hűséges fáradozásának. (Ugy van 1 Ugy van!) Nagy hiba a népiskoláknál az is, hogy az iskola úgyszólván mindent a gyermektől követel, a helyett, hogy mindent ő nyújtana a gyermeknek. Értem ezalatt a szerencsétlen tankönyvrendszert, az örökös leczkéztető rendszert. Nópoktatásügyünk komoly, intenzív fejlődéséről, népünk millióinak a tudomány és műveltségben való haladásáról mindaddig szó sem lehet, mig minden népiskolából ki nem dobjuk, s tűzre nem vetjük a gyermeki szellem agyongyötrésének azt a rettenetes eszközét, a mit »tankönyvek« név alatt ismerünk. A jólrosszul összetákolt mindenféle tankönyv üres szavainak leczkeszerü bemagoltatása öli ki a gyermekek tanuláskedvét és tudásvágyát, (Ugy van! a szélsöbalóldalon.) s gyűlöletet és ellenszenvet éleszt a gyermek szivében az iskola és minden iránt, a mi könyv. (Igaz! Ugy van! a szélsöbalóldalon.) Ez a gyűlölet, ez az ellenszenv aztán sokszor egész életén át kiséri az embert. A tankönyvrendszer, a magolási rendszer tehát teljesen törlendő minden népiskolában, s az én véleményem szerint egy jól megirt, de nem ám csak összeszerkesztett, hanem egy nagyon jól megirt »Olvasókönyv« legyen az elemi iskolák egyetlen tankönyve, s a gyermek minden más szükséges tudományt tanuljon meg a magas szellemi színvonalon álló tanitó élőszóbeli tanításaiból, az ily czélra tökéletesen felszerelt iskolában. Ezeknek, mint feltételeknek megteremtése nélkül a népoktatásügy intenzív fejlesztése csak üres szavakba öntött jámbor óhajtás. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Harmadik elengedhetetlen feltétele a népoktatásügy intenzivebb fejlődésének az, hogy minden iskolafentartó, s első sorban és példaadólag maga az állam, minden erővel, anyagilag és erkölcsileg támogassa a tanítóságot abban, hogy minden egyes tanitó, mint a jó pap, holtig tanulhasson. Nincsen a világon semmi olyan életpálya, a hol a közérdek ugy megkívánná a holtig való tanulást, mint a néptanítói pályán. Az emberiség bámulatos, szinte szédítő gyorsasággal halad az ismeretekben, tudományokban, s ezek gyakorlati alkalmazásában. A magyar tanítóságnak ezzel a közhaladással lépést kell tartania, hogy népünk ujabb nemzedékeit is állandóan a kor színvonalán tarthassa. De hogyan haladhassanak a tanítók a korral, tekintettel az ő csekély fizetésökre?... Hiszen azt csak nem lehet kívánni, hogy a közérdekből szükséges folytonos készültség anyagi terheit a tanitó a magáéból fedezze! Ha a fegyveres hadsereg harczi eszközeit teljes mértékben maga az állam szolgáltatja: népoktatásügyünk kulturserege miért legyen kénytelen szellemi harczeszközeit a maga és kedves családja szájából elvont falatok árán szerezni meg? Okvetlenül gondoskodni kell róla, hogy tanítóink rendelkezzenek a haladó kor által követelt folytonos önképzés módjaival ós eszközeivel. (Helyeslés a szélsöbalóldalon.) De nem holmi kétes értékű póttanfolyamok időről-időre való rendezgetéséből álljon ez a gondoskodás, mert ezek a póttanfolyamok csak arra jók, hogy azoknak az előadói illő tiszteletdíjban részesülnek, a hallgatók pedig nagyon kevés hasznát veszik. A gondoskodás abból álljon, hogy adjunk reá módot a tanítóságnak, hogy ismereteit naprólnapra gyarapithassa, különösen pedig a pedagógiai, didaktikai és methodikai ismeretek fejlesztésében aktiv formában is kivehesse a részét. Ennek egyik feltétele az, hogy az iskolafentartók olyan tanítói könyvtárról gondoskodjanak, melyben a kor haladása szempontjából fontos, mindenféle irodalmi termék meglegyen, hogy az a könyvtár kincses tára legyen a tanítónak, s az ebből szerzett szellemi kincseket — apró pénzre váltva — forgalomba hozza ugy az iskolában, mint a nép körében. 49*
