Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-93

380 93. országos ülés 1902 április 17-én, csütörtökön. óta e téren sok nem történt; azt én nem tagadom, de ha az sok is, nagyon, de nagyon messze van még az elégtől. S ha tekintetbe veszem a magyar kultúra mezején, egyáltalán a nemzetiségek között, azt találom, hogy Wlassics miniszter ur idején e téren abszolúte semmi sem történt. Ugyanis egyáltalán a mi oktatási politikánk abba a hibába esett és benne vergődik most is, hogy munkáját nem az alapnál, de a tetőnél kezdték. (Halljuk! Halljuk!) T. ház! Nemcsak mulasztás, de halálos bün volt a magyar kultúra ellen az, hogy midőn szabad rendelkezésünket visszanyertük, a helyett, hogy népiskolákat szaporítottunk volna, azokkal kapcsolatban mindenütt kisdedóvót állitottunk volna, egyetemet fundáltunk, gimnáziumokkal raktuk meg a nemzetiségi vidékeket, áldatlan egyházpolitikai törvényekkel merítettük ki az ország pénztárát, (Elénk helyeslés a bálközépen.) szétforgácsoltuk a nemzeti erőket, — tág kaput nyitva az indifferentizmusnak, szocziálizmusnak, materializmusnak, raczionálizmusnak, erkölcstelenségnek, vallástalanságnak és minden rosszaságnak. (Helyeslés a balközépen.) Egy emberöltőnél többet, 35 esztendőt, pocsékoltunk el a nemzet életéből a nélkül, hogy a szegény népnek még csak módot is nyújtottunk volna a magyar kultúra elsajátitására. De hisz nem kívánok én az általános közoktatásügygyel bővebben foglalkozni, hanem visszatérek az én szegény népemhez. (Halljuk! Halljuk!) Szerintem az iskola kisdedóvő nélkül csak fél munka és csak fél eredményt képes biztosítani. És az a fél eredmény is, a mely az én kerületemben észlelhető a magyar kultúra terén, csakis a papság hazafiságának és — a mi igaz, az igaz, — az utolsó két évben t. Wlassics miniszter ur jóakaratának köszönhető, — már annyiban, a mennyiben, — habár azt a hagyományos és káros megkülönböztetést felekezeti és állami iskola között továbbra is fentartja. Arra, hogy az iskola kisdedóvó nélkül csak fél munka, a t. ház engedelmével leszek bátor egy példát felhozni. (Halljuk! Halljuk.') Egy kir. tanfelügyelő egy nemzetiségi városba jött az állami iskola megvizsgálására. Rövid lévén az ebédje, az iskola felé tartott oly korán, hogy még az iskolába menő gyermekekkel is találkozott az utczán. Ezek az állami iskola rendszere szerint üdvözölték azzal, hogy: alászolgája, A tanfelügyelő erre extázisba jött, azt hivén, hogy a magyarositásnak nagy vívmányával találkozik itt. Utána kiáltott tehát a fiuknak, hogy forduljanak vissza. Ezek persze nem értették meg és ekkor utánok kiáltott magyar neveket : Andris! Miska! Pista! Ezek visszajöttek és kérdéseire, hogy hát kinek a fiai, hogy hívják atyjukat, miféle mesterember az apjuk, nem feleltek, hanem csak bámészkodtak. A tanfelügyelő zsebébe sülyesztve tartván kezét, a gyermekek az gondolták, hogy vagy czukrot, vagy pénzt fog nekik adni. Midőn azonban kivette a zsebéből kezét, akkor már megértették, hogy valami examinátorral van dolguk és akkor egy fiu azt mondotta neki: Totó mi se nye ucsili! Ezt mi nem tanultuk. Ok tudják elmondani szórul-szóra azokat az olvasmányokat, szemelvényeket, csak inteni kell nekik és elfújják, de nem értik. Ennek oka a miniszteriális rendeletekben rejlik, a mire még visszatérek, ha az iskolaügyről fogok beszélni. Tudjuk, hogy a kultúrának egyik főtámasza a vagyonosodás; korgó gyomorral bizony senki sem fog filozofálni. (TJgy van! Ügy van! a néppárton.) Kérdem tehát, hogy mit csinált gazdasági tekintetben az alkotmány visszaállítása óta egymást felváltó sok kormány mai napig az én kerületemben ? Kerületem szegény népét pásztitotta a víz, pusztította a tűz, és pusztította az inség, de senki még feléje sem nézett. Nem természetem az, hogy mindenütt erőnek-erejével rosszakaratot keressek, és minden rosszat a kormányok számlájára irjak, Meg akarom különböztetni a dolgokat, (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) és azt akarom hinni, hogy ennek az állapotnak oka abban rejlik, hogy szegény kerületemnek sohasem volt más, mint hivatalos képviselője, (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) a ki a nép szükségleteit egyáltalában nem ismerte, vagy ha ismerte is, inkább a magas világpolitikával foglalkozott, a helyett, hogy kerületére még gondolni is ideje lett volna. Nem volt tehát, a ki figyelmeztette volna a kormányokat a nép bajaira, és igy természetesen nem is történhetett semmi, mert helyesen mondja a közmondás, hogy néma gyereknek az anyja sem érti szavát, (Ugy van! a néppárton.) és a miniszter sem valami próféta-szellem, hogy tudja, mit történik ott az erdőkben, az Isten háta mögött, Gazdasági fellendülésről ott szó sem lehet, arról tehát nem is beszélek, de ha legalább alamízsmát nyújtottak volna annak a szegény népnek, azzal is jelentékenyen segítettek volna helyzetén. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Magam is csak most tudtam meg, hogy a magas kormány a múlt évben 12.000 koronát utalványozott ki az ínséges alapból, csakhogy ez az összeg nagy részben nem a sárosmegyeiek, hanem a kóbor zemplénvármegyei czigányoknak adatott ki, (Derültség a balés a szélsőbaloldalon. Halljuk! Halljuk!) a kik az utat szélesítették ki a zeplénvármegyei határnál, és pedig a főszolgabíró ur komája rétjének a lecsapolásával. (Elénk mozgás a baloldalon. Halljuk! Halljuk!) Ha valaki kételkedni talál ebben, nálam vannak a bizonyítékok. Én, mint intelligens ember, mint annak a népnek papja, s annak az egész vidéknek képviselője, a ki tehát ismerem ezeket a viszonyokat, (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) csak most tudtam meg ezt, szeretném tudni tehát, hogy mikor szerzett magának tudomást erről a segélyről és demokratikus munkáról az a szegény nép? Másrészt el lehet gondolni azt is, hogy nagyon nehéz pl. egy szegény özvegy asszonynak, a ki ilyen alamizs-