Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-92

92. országos ülés 1902 pénze azonban ott veszett, számadásait nem nézte át a számvevő s csak ma, az én sürgetésemre, fogott a számvevő a számadások átvizsgálásához és kitűnt, hogy ennek a szegény embernek hevert a községnél 4046 koronája. Most itt áll a községgel szemben ez a szegény ember, követeli a saját pénzét. A község azt mondja, hogy miért fizetne ő, hiszen minden esztendőben megfizette a rendes pótadót; miféle pénzt fizessen most és kinek; ki fogja azt neki visszatéríteni? Talán azok, a kik évekkel ezelőtt nagy bérleteket bírtak a község körül és a pótadó nem volt reájuk kellően kivetve s ma már megszűntek pótadófizetők lenni, azok nem fognak fizetni, hanem, a kik ott maradtak tovább is, arra az adófizető kis közönségre fog az az adó háramlani, a mely a jegyző hanyagsága folytán terheli őket vagy a megye közönsége, ki a költségvetést jóváhagyta, fogja megfizetni ? De bárki fizeti is meg, sürgősen fizesse, mert a szegény pénztárnok ellen végrehajtások folynak. Ez ügyekben több izben vezettem küldöttséget a megyéhez; a vármegye engem és barátaimat mindig nagyon szép szavakkal biztatott: »Csak tessék nyugodtan hazamenni!« Már mutattak ítéletet is, hogy már most csak ki lesz kézbesítve és rendben van minden; tessék márczius derekáig nyugodtan várni. Nyugodtak voltak, sőt nyugodt voltam én is, mert a község engem nem szólított fel. Tegnap azonban nagy csodálkozásomra levelet kapok, aláírva a biró, törvónybiró és öt esküdt által, hogy ma is csak az az állapot náluk, a mi eddig volt. No már, t. ház, ha egy községi elöljáróság nincs megelégedve az ő felsőbb hatóságával és panaszkodik, ott már csakugyan nagy bajok lehetnek, mert nagyon jól tudjuk azt, hogy a községi biró és esküdt egyedül a főszolgabíró kreatúrája, mert jól megválasztja az illető főszolgabíró, hogy kit kandidáljon és bizonyos, hogy ezeknek a szegény embereknek meg volt Ígérve, hogy, majd ha a kormánypártra szavaznak, elöljárók lesznek; ez volt a jutalmuk; és ma — csalódottan hozzám fordulnak segítségért! Ha tehát a t. ház megengedi, a következő interpellácziót intézem a belügyminiszter úrhoz: (Sálijuk !) Kérdés a belügyminiszter úrhoz: Van-e tudomása a t. belügyminiszter urnak arról, hogy Bogyiszló pestmegyei községben az adóügyi jegyző már több mint féléve fel van hivatalától függesztve és ügye még mindig nem nyert befejezést? Ezen nagy lassúság a községre iszonyú károsodással jár, mert a helyettest és a felfüggesztett jegyzőt is kell fizetnie. Továbbá van-e tudomása arról, hogy a jegyző hanyagsága következtében és a vármegye laza ellenőrzése következtében előállott azon lehetetlen helyzet, hogy az évekkel ezelőtt volt községi pénztárnok számadásai csak most vizsgáltattak meg a pénztárnok fenyegetésére, kinek április 16-án, szerdán. 375 javára a számadásokban 4046 K.-nyi többletet találtak, mely összeget annak idején a pénztárnok a jegyző biztatására adott kölcsön, hogy majd megtéríti a község ? Tisztelettel kérdem tehát, ha mindezekről volna tudomása, szándékozik-e ezen bajokon sürgősen segíteni? (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Az interpelláczió ki fog adatni a belügyminiszter urnak. Következik Kovács Pál interpellácziója a kereskedelemügyi miniszter úrhoz a budapesti betegsegélyző pénztáraknál fenforgó visszaélések tárgyában. Kovács Pál: T. képviselőház! Azt hiszem, a kik a közügyek iránt érdeklődnek, azoknak figyelmét nem kerülhette el a budapesti lapok f. hó 14-iki számaiban megjelent egy közlemény, melynek cziroe: »Züllik a betegsegélyző«. A ki ezen közleményt figyelemmel elolvasta, és talán némikép véletlenségből tudomással bir az ottani állapotokról, az megfoghatatlannak tartja, hogy manapság, a midőn minden tekintetben az ellenőrzést és a kötelességteljesitést minden oldalról a legnagyobb mértékben hangoztatják, míképen történhetik az, hogy egy ilyen fontos küldetéssel biró intézmény az ellenőrzésnek hiányosságai folytán olyan kétségbeejtő helyzetbe juthasson, mint a milyenbe jutott a a budapesti általános kerületi betegsegélyző-pénztár. Sajnos, t. ház, hogy Magyarország törvényhozásában azok az eszmék, a melyeket Baross Gábor volt miniszterünk inaugurált, t. i. a munkásnépnek és azon társadalmi osztályoknak felkarolása, a mely társadalmi osztályok azelőtt semmiféle állami támogatásban nem részesedtek, teljesen eltűntek; nincsen emberünk, a ki ezen társadalmi osztályok kétségbeejtő és bizonytalan helyzetével foglalkoznék, s ezt az ügyet oly kitartással és lelkesedéssel szolgálná, mint azt annak idején Baross Gábor kontemplálta. Oly elsőrendű intézményről van szó a jelen esetben, a mely a szoczialista tanoknak ellenhatásaként létesül, hogy azok a tanok ne terjedhessenek oly nagy mértékben. A kerületi betegsegélyző-pénztárról van szó, a mely lehetségessé teszi a tömörülést, a kölcsönös segélyezést. Es mégis azt látjuk, hogy ez az intézmény a legnagyobb mértékben ki van téve az elhanyagoltatásnak, különösen abból a szempontból, hogy az ellenőrzés nem gyakoroltatik kellő módon. Ez az intézmény, létesítése után néhány évvel — természetesen azért, mert nem őrködött felette egy Baross Gábor — válságba került. A főváros akkor egy biztost küldött ki, a ki azt nagynehezen rendbe hozta. És mikor már biztosítottnak látszott a kerületi betegsegélyző-pénztár ügye, a mikor minden a régi rendes kerékvágásba terelődött már: akkor az intézmény újjászervezéséhez fogtak, és 1900 márczius 24-ének déli 12 órájára az igazgatói állás betöltése végett pályázatot hirdettek ki.