Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-91

330 Öi. országos ülés 1902 április Üá-én, kedden. Azóta 30 esztendő telt el, s ezen a téren még mai napig semmi sem történt. A képviselőház több izben, igy pl. 1876. deczember 19-én, 1880. május 5-én, 1881. október 20-án küldött ki erre a czélra bizottságokat, a melyek azonban, legalább az én tudomásom szerint, jelentést nem tettek. A kérdés tehát mai napig eldöntetlen. Erről nekem megvan a magam jogi nézete, a melyet azonban nem tartok sem szükségesnek, sem czélirányosnak most fejtegetni. Kétségtelen azonban az, hogy ezek az alapok és alapítványok vagy állami vagyont képeznek, akkor a költségvetésből ki nem hagyhatók, mert hogy a kormány körülbelül 100 millió koronát érő alapokat alkotmányos ellenőrzés nélkül kezeljen, . . . . Beöthy Ákos: És felelőség nélkül! Bizony Ákos: ... az nem parlamentáris dolog, (Igazi Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) vagy egyházi természetű alapok, s akkor a kath. autonómiától el nem vonhatók. (Tetszés a néppárton.) De hogy a kormány ellenőrzés nélkül kezelje ezeket, az egyenesen megengedhetetlen. Az alapokról lévén szó, a t. ház szíves engedelmével röviden visszatérek arra az interpelláczióra, a melyet annak idején a sajóládi római katholikus népiskola érdekében intéztem a t. miniszter úrhoz és a melyre a t. miniszter nr olyan időben volt szíves válaszolni, mikor akadályozva voltam a megjelenésben. Az igen t. miniszter ur — hogy röviden összegezzem a dolgot — azt válaszolta, hogy jogtanácsosának véleménye szerint a sajóládi római kath. iskolának az uradalom nem kegyura ^és igy nem tartozik az iskolát helyreállítani. Én arra kérem a t. miniszter urat, ne elégedjék meg ezzel a véleménynyel, hanem tekintsen be maga az iratokba és akkor meg fog győződni, hogy az uradalomnak kegyúri kötelezettsége igenis minden kétségen kívül áll. Az iratok közt fog találni egy 1807. november 16-án kelt egyezséget, a melyet az uradalom a hitközséggel kötött ós a mely szerint a hitközségnek a templomtól messze lévő iskoláját átvette az uradalom és kötelezte magát, hogy a helyett egy másikat építtet és azt folyton jó karban tartja. Találni fog egy 1829. május 27-én felvett jegyzőkönyvet a canonica visitatióról, a mely azt mondja, hogy ezen iskolának kegyura az alapitványi uradalom. Az tartja fenn az épületet, a lakosság pedig a kézi és szekeres napszámot szolgáltatja. Találni fog egy 1857. november 8-ikán kelt és a helytartótanács által jóváhagyott iskola-bevallást, a mely szintén azt mondja, hogy az iskolának védura az uradalom, az építtette és tartja fenn az iskolát. No már pedig, ha az uradalom mulasztása folytán az az iskola összedűlt, más csakugyan nem tartozik azt felépíttetni, mint az uradalom. Ez minden kétségen felül áll. Én tehát arra kérem a t. miniszter urat, hogy ne bocsássa ezt perre, mert szégyenletes dolog lenne, hogy a kultuszminisztert közigazgatási utón kelljen arra szorítani, hogy egy iskolát felépítsen. Ennek a pártnak részéről Veres József t. képviselőtársam beterjesztett egy határozati javaslatot (Sálijuk! Halljuk!) az 1848: XX. t.-cz. — nem mondom, hogy végrehajtása tárgyában, — hanem annak szellemében hozandó törvényhozási intézkedések tárgyában. Ez a határozati javaslat ugy az igen t. szabadelvű, mint a t. néppárt részéről, az ón nézetem szerint legalább, helytelen értelmezésben részesült. Abban a határozati javaslatban nem az kívántatik, hogy az 1848: XX. t.-cz. 3. §-a hajtassák végre, Ebben nincsen semmi egyéb, csak az, hogy az 1848: XX. t.-cz. 2. és 3. §-ának szemelőtt tartásával a felekezeti egyenjogúság és egyenlő teherviselés részletes alkalmazása tárgyában adjon be a kormány javaslatot a felekezetek meghallgatásával. Ebben tehát semmiféle olyan dolog nincs, a mit bármely szempontból kifogásolni lehetne. És én nagyon csodálkozom az igen t. szabadelvű párt szónokainak, különösen Szentiványi Árpád és Ragályi Béla képviselőtársaimnak felszólalásán és különösen azon, hogy ők ezt a javaslatot olyan ridegen visszautasították, daczára annak, hogy abban, nézetem szerint, semmi olyasmi nincs, a mit csak legkevésbbé is kifogásolni lehetne. Azt mondtam, hogy ez a javaslat nem kívánja az 1848: XX. t.-cz. 3. §-ának végrehajtását. Igenis nem kívánja és nem is kívánhatja, mert •— és itt már megjegyzem, hogy a mitmost mondandó leszek, az csak saját egyéni nézetem, — az 1848: XX, t.-cz. 3. §-a nem egy élő törvény, következéskép annak végrehajtásáról beszélni, nem lehet, legfeljebb csak arról, hogy ennek a törvényczikknek szellemében az ott tett ígéretek beváltása fejében tétessék meg az, a mit a jogosság és méltányosság kíván. Hogy ez nem élő törvény, nézetem szerint bizonyítja, hogy az 1868: XXXVIII. t.-czikktől egész az 1898: XIV. t.-czikkig — az első szól az elemi oktatásról, a második a nem katholikus lelkészek illetményeinek kiegészítéséről, — mondom, ezen két törvény közt egy sereg mindenféle törvényünk van olyan, a melyben ezzel a paragrafussal merőben ellenkező elv nyilvánul. Már pedig azt minden jogász-ember tudja, hogy egy törvényt nemcsak expressis verbis lehet hatályon kívül helyezni, hanem miután lex posterior derogat priori, mihelyest egy későbbi törvény másképen rendelkezik, egy korábbi törvény hatálytalanná válik. Mi ezt nagyon jól tudjuk, és épen azért nem is a törvény végrehajtását, hanem a méltányosság és jogosság kielégítését kívánjuk. De feltéve, hogy ez a törvény életben van, én részemről, — és ezt, ismétlem, már a magam nevében mondom, — ennek a törvénynek végrehajtását akkor sem kívánnám, sőt nem is óhajtanám. Az igen t. kultuszminiszter ur ugy tüntette fel múltkori felszólalásában a dolgot, mintha ennek a törvénynek az volna az inten-