Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-90

318 90. országos ülés 1902 április lí-én, hétfőn. téseket a miniszter ur ezrével kapja, boldog öntudattal kéjeleg és elhiteti magával, hogy milyen nagy ember ő, hogy sikerült kiragadnia a magyar népet ősi barbárságából, elvonnia az ekeszarvától és nevelnie egy nagy, tudós nemzedéket. De én erre azt vagyok bátor kérdezni a t, miniszter úrtól: igazán hiszi-e ezt? Igazán hiszi-e, hogy ezt a czélt elérheti? és hogy boldoggá fogja-e tenni ezzel a magyar népet? Nem. Mert nem tudja megadni a módot a miniszter ur arra, hogy azzal a tudással a gyermek megkereshesse kenyerét ;

r két keze munkájával azonban megkeresi. És méltóztassék elhinni, hogy ezt a — megengedem — nagyon szép eszmét, nagyon szép czélt elérni nem fogja a miniszter ur. Megmondom azonban, hogy mit ér el. (Halljuk! Halljuk!) Eléri azt, a mit egy alföldi nagyon józan gondolkozású őszbecsavarodott gazda-ember mondott egy képviselőtestületi ülésen, a hol arról volt szó, hogy a községi irnok fizetését emelnék és a főjegyző azzal indokolta azt, hogy ha nem következik be a fizetésemelés, az irnok ott fogja hagyni a községet a faképnél, mint szent Pál az oláhokat és mást meg nem fognak kapni. Erre igy felelt Rédey Sámuel, ez a józan gondolkozású parasztember: »lSTe tessenek félni, Írnokot mindig fogunk kapni, hanem oda fogunk kilyukadni, hogy maholnap nem kapunk kaszásokat.« (ügy van!) Akkor épen kaszálás ideje volt. Hát ezt elérheti a t. miniszter ur, hanem én azt hiszem, hogy sokkal több hasznot tennénk a népnevelésnek, ha — mint beszédem elején mondottam — megmaradnánk a nép részére a kellő korlátok közt, ha tanitanók azt, a mire az életben szüksége van, az irást és olvasást, a négy alajtműveletet és még más egyebet. Mindezt megállapítani különben a t. miniszter ur és a közoktatásügyi tanács dolga. Csak azt vagyok bátor megjegyezni, hogy a tárgyak megállapításánál méltóztassék meghallgatni praktikus embereket is és ne csak a penészes akták közé elmerült közoktatásügyi tanácstagokat. Ha keveset, de jót fogunk tanítani, adjunk a gyermekeknek hazafias irányt, nemzeti nevelést és adjunk nekik helyes valláserkölcsi nevelést, akkor majd czélt érünk. Pedig az utóbbi, fájdalom, a t. kultuszminiszter ur tantervében nincs kellőleg honorálva, mert hiszen heti 28 órából a vallástanitásra csak kettőt juttat. Pedig én meg vagyok győződve, hogy a miniszter ur is elhiszi, hogy a vallásra a müveit embernek is, de annálinkább és annál nagyobb mértékben a szegény népnek nagy szüksége van. Mert ha a vallást a népnek lába alól kihúzzuk, nem marad annak egyebe, mint a koldustarisznya meg a szocziálizmus. (Tetszés a szélsőbaloldalon,) És ha mi majd igy tanitjuk a gyermeket, a mint vázoltam, akkor elérjük azt a szép, nemes ideát, hogy az ő állásához mért szükebbkörü műveltséggel bíró, de még mindig elég művelt, hazafias érzelmű és vallásos magyar népünk lesz. (Tetszés a szélsőbaloldalon.) De hogy ezt a nemes, ideális czélt elérhessük, az még mind nem elég, a mit idáig elmondtam, hanem ehhez feltétlenül szükséges, hogy legyen Magyarországnak hivatását teljesen átérző, teljes munkakedvvel biró lelkes tanítói kara. (ügy van! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Én meg vagyok győződve, hogy ez az anyag ma már Magyarországnak rendelkezésére áll; csakhogy az a hiba, hogy nem részesül a kellő ápolásban, nem pedig először azért, mert a tanítók még ma sem részesülnek sem az állam, sem a társadalom részéről abban a kellő erkölcsi elismerésben, a melyet pedig ugy műveltség, mint nemzetnevelő fontos feladata folytán minden szerénytelenség nélkül teljes joguk van megkövetelni. De nem részesülnek ebben azért sem, mert az állam még mindig ugy gondoskodik a tanítók anyagi helyzetéről, mint a hogy az államnak kötelessége minden szegényéről gondoskodni, ugy hogy ennek a kötségvetésnek azt a tételét, a mely a tanítók anyagi helyzetére vonatkozik, át lehetett volna helyezni a belügyi tárcza keretébe és ott tárgyalni a szegényügygyel egyetemben. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Szálló igévé vált már az a kifejezés, hogy a magyar tanitó a nemzet napszámosa. Engedelmet kérek, én ezt a kifejezést nem tartom helyesnek, mert hisz a napszámosnak szerény igényeihez képest még mindig megvan a mindennapi kenyere és olyan helyen, a hol pl. magasabb szőlőkultúra van s aránylag magasabb a napszám is, abból még meg is takaríthat, ha józan életű. De a magyar tanítónak a mindennapi kenyere sincsen meg, nemhogy megtakaríthatna; a megtakarítás eszméje nála a magas csillagokig járó lehetetlenség. Hanem ajánlanék egy más kifejezést, a mely találóbb volna a szegény tanítókra, t. i., hogy ők a kultúra méhei, a kik dolgoznak, fáradoznak, szorgalmasan gyűjtögetnek, hanem a mézet mindig elszedi előlük a hálátlan gazda (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ez a szomorú igazság és erről meg méltóztatnak győződni, ha kegyesek lesznek csak egy pillanatra is egy költségvetést meghallgatni, hogy mire van tulaj donképen szüksége egy olyan, mégis az intelligencziához tartozó kis családnak, mint a tanítói család. (Halljuk! Halljuk!) Én felveszek pl. egy olyan tanítót, a kinek felesége és mondjuk két kis gyermeke van. Annak, hogy tisztességesen megélhessen, évenkint legalább is kell két öltözet ruha, ez mondjuk 50 pengő; azután kell téli kabát, tavaszi kabát, kétévi időre számítva, ennek egyévi részlete 25 forint, két pár czipő 12 forint, kalap és más apróság mondjuk 10 forint, fehérnemű 20, az 117 forint. A feleségének kell szintén két öltözet ruha, mondjuk 60 forint, mert a hölgyek ruhája valamivel mindig többe kerül, azután téli kabát,