Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.
Ülésnapok - 1901-90
90. országos ülés 1902 április íí-én, hétfőn. 315 vajmi keveset, vagy éppen semmit sem tettek. Annak a kisiparosnak és kereskedőnek a helyzete kint a faluban, a községben tengődés. Ha pedig feljön a fővárosba, csak szaporítja a munkanélküliek tömegét. Ily állapotban azután nem lehet csodálni, hogy ha az a kisiparos és kereskedő nem szívesen adja gyermekét arra a pályára, a melyen maga sem tud megélni; hanem nagyon természetesen odaadja a tudományos pályára. Ezért tódulnak az ifjak a középiskolákba, az egyetemre és ez okozza a túlzsúfoltságot, hogy gimnáziumot sem tud a kormány eleget felállítani és harmadik egyetemre is szükség van már. Nem csoda, hogy a kisiparos és kereskedő azután ezt a pályát tartja az egyedülinek, a melyen még várhat valamit a gyermeke, a melyen még az állam valamit visszaadhat abból, a mit tőle elvett. Igaz, a t. miniszter ur erre azt mondhatja, hogy én nem vagyok iparcsináló, hanem kultuszminiszter. Ámde a t. miniszter ur is tagja a kormánynak és tagja a miniszteri tanácsnak, ne méltóztassék tehát szavazatával az olyan állapotok fentartásához hozzájárulni, a melyek ezen kis embereknek exisztencziáját végveszélylyel fenyegetik. Azért mindaddig, mig nem biztosítjuk a szülőt, azt a szegény iparost és kereskedőt arról, hogy azon a pályán nemcsak ő maga, hanem a gyermeke és unokája is becsülettel és tisztességgel meg tud élni; mindaddig, mig valósággal nem bírjuk velük megértetni azt, hogy ez hogyan lehetséges, hiába állit a t. miniszter ur ipariskolákat, szakiskolákat, a kisiparosok nem fognak bizni abban, mert a t. miniszter ur megtaníttathatja ugyan mindenre a kis emberek gyermekeit, de kenyeret nem fog nekik adhatni. Azért mindaddig, mig nem tudjuk biztosítani exisztencziáját, az az ipariskola és szakiskola vagy üresen marad, vagy pedig nevelni fogja továbbra is a munkanélküliek tömegét és szolgáltatja a kész anyagot a szocziálizmus karjaiba. Én azt hiszem, sőt meg is vagyok arról győződve, hogy a t. miniszter urnak nem ez az intencziója és sokkal magasztosabb czélja van. Hanem engedje meg, én abban a meggyőződésben vagyok, hogy azt a czélt a t. miniszter ur sem ezzel a rendszerrel, sem semmiféle tanrendszerrel a vrlágon elérni nem fogja soha, mert mindig közbe fog lépni az emberi állások és foglalkozások ezerféle változatossága, az ezen állásoknak és foglakozásoknak megfelelő szellemi műveltségi foknak szintén ezerféle különbözősége és közre fog játszani magának az emberi észnek és emberi elmének, a gondolkozásnak és az emberi ész felfogási képességének ezerféle változatossága. Szerény véleményem szerint tehát inkább oda irányul, hogy ne tömjünk minden iskolát tele minden tudománynyal, ne tanítsunk mindenkinek mindent, hanem neveljünk szakembereket, tanítsuk mindenkinek azt, a mire neki az ő életepályáján van szüksége, a minek az élet nehéz küzdelmeiben hasznát veheti; mert azt csak elhiszi a t. miniszter ur, hogy a szerény állású írnoknak, vagy dijnoknak, vagy más ilyen kisembernek nincs szüksége arra a nagymennyiségű tudományra és arra a széles látkörü műveltségre, a mely például szükséges és meg is van magában a tisztelt miniszter úrban. Azt is el méltóztatik hinni, hogy a szerény fizetésű állami mérnöknek nincs szüksége az elvont tudományok oly széleskörű ismereteire, mint az ezzel foglalkozó középiskolai vagy egyetemi tanárnak. Ennek meg a geodesiára stb.-re nincs oly nagy mértékben szüksége, mint az eskütéri hid építőjének. Ernszt Lajos: Azt ugyan jól megcsinálták! (Derültség.) Hellebronth Géza: Azt is méltóztatik elhinni, hogy sem az alispánnak, sem a szolgabírónak, sem semmiféle közigazgatási tisztviselőnek nincs szüksége oly asztronómiai ismeretekre, mint valami csillagdái igazgatónak. Általában szólva a nevelési politikáról, felhívom a tisztelt miniszter ur figyelmét a nevelési rendszer egy fontos ágára, a testi nevelésre. (Halljuk! Halljuk!) Ezen a téren, azt hiszem, a tisztelt miniszter úrral inkább egyet fogunk érteni, mert a mint én tudom, különösen az utóbbi években a tisztelt miniszter ur a figyelmét ráfordította erre a térre, nagyon sok hasznosat, jót, szépet tett. De engedje meg, itt egyszer megfordította politikáját és az egyenlősítés politikája helyett nagyon egyoldalúan járt el, a mennyiben a testi fejlettséget csak a fiu-növendékektől követeli meg. Minden intézkedése kizárólag a fiu-növendékek testi fejlettségének emelésére szolgál, már pedig az állam fenmaradása tekintetében nagy súlyt helyezek a nők, az anyák testi fejlettségére is. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Épen azért bátor vagyok a t. miniszter urnak minden irányban kiterjedt figyelmét erre is felhívni. ÍJe méltóztassék azt hinni, hogy én labdát akarok rúgatni a kisasszonyokkal, vagy hogy azt akarom, hogy a leány-növendékeket kopjavetésre, lándzsatörésre tanítsák, vagy amazonokká neveljék. Korántsem. Azt sem kívánom, bogy az állami felső leányiskola növendékeit trikóban vigyék tornaversenyekre, hanem azt hiszem, ha a t. miniszter ur kegyes lesz figyelmét ebben az irányban is kiterjeszteni, bölcsesége bizonyára megtalálja az alkalmas, a női nemnek megfelelő szelíd, de testedző foglalkozást, és hogy a t. miniszter ur ebbeli intézkedése a nőnevelésnek nem lesz hátrányára, hanem előnyére fog szolgálni. (Helyeslés^) Áttérek a költségvetésnek és a kultúrpolitikának egyik legfontosabb tételére, a népoktatásra. (Halljuk! Halljuk!) Itt leszek bátor első sorban nézetemet kifejteni a miniszter ur népoktatási politikájával szemben, azután bátor leszek áttérni az ezzel teljesen összefüggő, elválhatatlan, a közvéleményt nagyon érdeklő, mondhatnám, égető kérdésre, a tanítóság helyzetének kérdésére. A mi a t. miniszter urnak 40*
