Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-90

314 90. országos ülés 1901 április í'i-én, hétfőn. igénybe veszem becses türelmüket, ezt indokolom azzal, hogy a nevelési ügyet olyan fontos dolognak tartom mind hazánk további fennállására, mind pedig a nemzeti érzület fejlesztésére és ébrentartására, hogy ugy vélem, hogy mindenki, a ki csak egy szemernyivel is hozzájárul annak elobbrevitelékez, az már hasznos munkát végzett (Tetszés a szélsöbaloldalon.) és, ha csak egy porszemmel is, segített felépíteni a magyar kultúra dicsőséges templomát. Ugyanígy fogta fel ezt már az 1848-iki dicső törvényhozás, a midőn az ország akkori szorongatott, mondhatnám, kétségbeejtő helyzetében sem feledkezett meg a népoktatás magasztos ügyéről és megalkotta első népoktatási törvényünket, a melynek tárgyalása alkalmával mondotta nagy emlékű akkori kultuszminiszterünk, báró Eötvös József, az Irányi Dániel által beterjesztett elhalasztó indítvány ellenében, hogy a nevelés ügye elhalaszthatatlan, mert nevelés nélkül a szabadság, az egyenlőség csak puszta szó, mert a nevelés teszi lehetővé azt, hogy a legalsó néposztálybeliek is képesekké tétessenek azon jogok élvezetére, a melyeket az állam nekik nyújthat. Ha valaki elfogulatlanul végigtekint a t. kultuszminiszter ur által beterjesztett költségvetésen, elismerem, hogy találhat, talál is abban igen sok szép, igen sok hasznos, igen sok praktikus dolgot; elismerem azt is, hogy felöleli egész nevelési rendszerünket; hanem, a midőn ezt az elismerésemet kifejeztem, egyszersmind bátor vagyok azon nézetemnek is kifejezést adni, hogy én ezt a nevelési politikát, azt a kultúrpolitikát, a melyet a miniszter ur képvisel és inaugurál, mindenben helyesnek nem tarthatom, mindenben vele egyet nem érthetek, mert én azt nem tartom sem czélszerünek, sem pedig kivihetőnek. Ezen nézeteltérésemet, vagy, hogy helyesebben fejezzem ki, a kultuszminiszter ur nevelési politikájával szemben aggályaimat leszek bátor a t. ház engedelmével lehetőleg röviden indokolni is. (Halljuk! Halljuk!) Mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnünk, hogy tulajdonképen mi a nevelés czélja? Szerény véleményem szerint a nevelés czélja nem lehet más, mint az, hogy minden embernek, az állam minden polgárának megadassák a mód, az alkalom arra, hogy állásának, foglalkozásának, életfeladatának megfelelő szellemi, műveltségi fokot megnyerhesse. Azonban a t. kultuszminiszter ur ennél sokkal magasabb czélt tüz ki. Nem elégszik meg azzal, hogy minden ember az ő állásának, foglalkozásának megfelelő műveltségi fokra tegyen szert, hanem a tudomány és a műveltséget mintegy egyenlősíteni, általánosítani akarva, minden embert, ha nem is miniszternek vagy főispánnak, hanem legalább is valami fióktudősnak akar nevelni. (Derültség a szélsöbaloldalon.) És hogy ezen czélját a t. miniszter ur elérhesse, a mi különben, megengedem, önmagában véve nagyon szép és nagyon magasztos idea, ezért aztán az összes iskoláit ugy teletömi mindenféle tananyaggal, elkezdve a legalsóbb népiskolától fel a legmagasabb tanintézetekig, hogy mikor az a 16—18 iskolát kijárt ifjú kijön az élet iskolájába, az legalább is egy fiatal óriásnak képzeli magát és azt hiszi, hogy már most egész bátran beleülhet akár egyenesen a t. miniszter ur bársonyszékébe, vagy pedig az a rengeteg sokféle mélységes tudomány ugy összekavarodik annak a fiatalembernek a fejében, hogy tulajdonképen az erdőtől nem látva a fát, épen azon dolgokat nem sajátította el magának, a melyekre neki esetleges hisebbsorsu állásában szüksége lett volna az élet nehéz küzdelmeiben. De mivel sem a t. miniszter ur, sem pedig t. kollégái minden ilyen fiatal óriásnak, ilyen fióktudósnak szép, gazdag, jövedelmező, jó fizetésű állást nem adhat, természetes következés azután az, hogy az az ifjú, a melyiknek meg kell elégednie egy kisebb állásocskával, esetleg egy kis Írnoki vagy gyakornoki állással, az bizony az ő mélységes tudományát, az ő széles látkörü műveltségét nem fogja kellőleg honorálva látni és ebből az következik, hogy az ifjú elkedvetlenedik, felüti fejét az elégületlenség hidrája és ebből származnak azután a félreismert géniek, a kellőleg nem méltányolt fióktudósok, a homályban pislogó lángeszüek tábora, a kikből azután sem az államra, sem a társadalomra nem hasznos proletárok óriási serege áll. elő. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Fájdalom, a t. miniszter urnak ezen tudomány- és műveltség-egyenló'sitési politikájának nagyban a kezére játszik az a nagyon sok emberben, talán az emberek többségében rejlő, bátran ki merem mondani, u.n. urhatnámsági vágy. A mire a miniszter ur volt szíves expozéjában reá mutatni, az t. i., hogy az a szegény sorsú birtokos, az a kisiparos, az a kiskereskedő, már nem szívesen látja gyermekét azon a pályán, a melyiken ő maga volt, vagy van, hanem minden áron kaputos embert akar belőle nevelni, ennek következése azután az, hogy elvonja attól a szerényebb, de tisztességes mesterségtől a gyermekét, feladja a városba, az iskolába és megvon magától, gazdaságától, kereskedésétől, iparától mindent, adósságokba veri magát és boldog, hogyha gyermeke a környék gentri gyermekeivel pajtáskodhatik. Az eredmény pedig az, hogy a kis vagyont azután megemészti a hosszú iskoláztatásnak költsége és felébreszti a gyermekben az elsajátított uri passziókat, a mikor az iskolából kikerült és lesz a promoveált ifjúból dijnok, irnok, gyakornok, az is elég hosszú ideig fizetésnélküli, tiszteletbeli, számfeletti. Igaz, hogy ezen visszás állapotok megteremtéséhez nagyban hozzájárultak a nehéz anyagi gondok és az általános elszegényedés; az ipar és kereskedelem pang; a földmivelés is a legnagyobb válságokkal küzd; az állam elvett a polgáraitól mindent, cserébe nem adott semmit; az adóprés is hatalmasan dolgozik, de az adófizetési képesség emelésére bizony a t. kormányok