Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.
Ülésnapok - 1901-90
312 90. országos ülés 1902 április U-én, hétfőn. szerintem ez rossz hasonlat; mert azon magasabb rangú hivatalnokoknak, kiknek nyugdíjigényük nagyobb, munkájuk is feleló'ségteljesebb, mig a tanítók munkája felelőség tekintetében egyenlő, Hogy a legtöbb tanitó a legkisebb nyugdíjigénybe van felvéve, az már az 1898. évi miniszteri jelentésből is kitűnik, mely szerint KisKüküllő, Alsó-Fehér, Nagy-Küküllő, Lng, Szabolcs, Zemplén, Veszprém, Máramaros, Komárom, Szatmár, Hont, Fogaras, Sáros és Somogy megyékben a tanítóknak 70°/o-ka a legkisebb nyugdíjigénybe van felvéve. Legjobban tűnik ki a sérelem, melyet előadtam, akkor, ha egy kisebb és egy nagyobb jövedelemmel bíró tanitó nyugdíjba megy, mielőtt a 40 évet kiszolgálhatta volna; p. o. ha 25 évi szolgálat után egy tanitó, kinek 600 K. javadalmazása volt, betegség folytán kénytelen nyugdíjba menni, 420 koronát, azaz fizetésének 70%-át kapja nyugdíj gyanánt, mig ha ugyanazon eset előfordul egy oly tanítóval, kinek jövedelme 1000 K.-ra ment fel, az 700 K. nyugdijat kap, ez pedig óriási különbség egy szegény család évi budgetjében. Ha egy kis javadalmazással bíró tanitó meghal, családja is csak igen kevés nyugdíjban részesül, mert a jelenlegi nyugdíjtörvény szerint az özvegy, férje után annak beszámítható fizetésének felét, egy árva pedig anyja nyugdijának 1 /t;-át kapja, ha tehát egy 600 K. nyugdíjban részesülő tanitó meghal, özvegye 300 K. nyugdijat, egy-egy árvája 50 K. neveltetési pótlékot kap, a miből a mai viszonyok közt még szegényesen is lehetetlen megélni, kivált még gyermekeket felnevelni és taníttatni. A mint tudom, ezentúl a tanítói földek kataszteri tiszta jövedelme kétszeres értékben fog a nyugdíjigénybe számíttatni, csak hogy ez oly csekélység, hogy ezzel még nem sokat lendítettünk a bajon. De ne is azt nézzük, ki mennyit kap a tanítók közül 40 évi szolgálat után, mert ezt bizonyára a tanítóknak kisebb százaléka éri meg, hanem azt fontoljuk meg, hogy ha 40 évi szolgálati idő előtt nyomorodik el, vagy hal el valamelyik tanitó, ő vagy családja megélhet-e azon minimális nyugdíjból, melyet neki eddig a törvény biztosit? Szükségesnek tartom azért, hogy a nyugdíjtörvény, melyet ő Felsége 1891. deczember 27-én szentesitett és mely szerint 10 év után uj mérleg készítendő a nyugdijalapról, oda módosíttassák, hogy egyforma szolgálati idő mellett, egyforma nyugdíjban részesüljön minden tanitó vagy ennek családja; már 20—25 évi szolgálat után betegség esetén oly nyugdijban részesüljön minden tanitó, melyből képes, ha szerényen is, de tisztességesen megélni és elhalálozása esetén családja ne legyen a nyomornak kitéve; már az oklevél megszerzése óta eltöltött évek is beszámitandók lennének a nyugdíjigénybe, a teljes nyugdíj ne 40, hanem legalább is már 30 évi szolgálat után adassék meg; (Élénk helyeslés.) a nyugdíjigény pedig legalább is évi 1000 koronában állapíttassák meg, mert ennek 60—70 százalékából bár szegényesen, de mégis csak meg lehet élni és ez rögtön lépjen hatályba, ne csak azokra, kik most kezdik meg működésüket, hanem azokra is birjon hatálylyal, kik régibb tanitók. A kántortanítóknak ne csak tanítói fizetésük, hanem kántori javadalmazásuk is számíttassák a nyugdíjigénybe. A nyugdij-alapot, mely 28 millió korona, okvetlen szaporítani kell; az iskolafentartók hozzájárulását emeljük fel és a tanitók maguk is bizonyára szívesen járulnak ahhoz, hogy az eddigi 2 százalék hozzájárulási arányuk felemeltessék, ha tugják, hogy ezáltal saját és családjuk jövője biztosítva lesz. Ne engedjük továbbra is nyomorogni azokat, kiknek oly feleló'sségterhes hivatásuk van, kikre reábízzuk jövő nemzedékünk nevelését, kiktől annyit követelünk és kiknek eddig oly keveset adtunk. Ha 32 millió korona került uj országházra, ha egész vagyonokat áldozunk mindenféle fényűzési kiadásokra, ha csupa hazafiságból 3 millió koronát adtunk a csorbái tó megszerzéseért, terjeszszük ki hazafiságunkat szegény tanítóink sorsának enyhítésére is. A tételt elfogadom. (Elélik helyeslés a jobboldalon.) Illyés Bálint jegyző: Bernáth Lajos! Bernáth Lajos: T. képviselőház! Midőn a fenforgó kérdéshez hozzászólni szerencsém van, engedje meg a t. ház, hogy néhány szóval, minden felekezeti elfogultság nélkül rámutassak a magyar protestáns egyház helyzetére. Közel négyszáz esztendeje annak, hogy a magyar protestáns egyház küzd a szegénységgel, a nélkülözéssel. Ha az üldözések korszakában olykor-olykor felkelt is, akkor sem a vallásszabadság volt az első jelszó zászlaján, hanem a magyar haza szabadsága, függetlensége, az alkotmány védelme, és csak aztán jött saját érdeke, lelkiismeretének szabadsága. Hazaíiatlansággal tehát senki sem vádolta a múltban és nem vádolhatja a jelenben, és mégis mostoha gyermeke volt a hazának régebben és sok tekintetben az ma is. A régi békekötések csak vallásszabadságát biztosították és sokszor még azok sem hajtattak végre. Az 1848 : XX. t.-cz. az, a mely végre megállapítja Magyarország törvényesen bevett vallásfelekezeteinek egyenjogúságát, és elrendeli, hogy azoknak ugy egyházi, mint iskolai szükségletei az állam által fedeztessenek. Azonban az a törvény is csak papíron maradt. Bár az üldözések korszaka már lejárt, 54 esztendő óta hiába várjuk a kormánytól az idézett törvény végrehajtását, habár a panaszok évenkint megújulnak, ez évben pedig a magyarországi protestáns egyháznak csaknem minden presbitériuma megnyilatkozott és mint egy ember sürgeti, kéri, követeli az idézett törvénynek végrehajtását. És
