Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.
Ülésnapok - 1901-90
310 90. országos ülés 1902 április lk-én, hétfőn. ebben a tekintetben, és maga a t. miniszter ur is kormányzati programmja gyanánt állította fel, hogy a közművelődés feltételeivel rendelkező vármegyei székhelyeken kellő egymásutánban lehetőleg teljes középiskolák állíttassanak fel. Azt hiszem, nincs az országnak egyetlen vármegyéje, a hol ilyen középiskola ne volna, csak épen Torda-Aranyos vármegye az, a hol nincsen. Pedig ha a székelységnek megerősödését akarjuk, akkor Torda-Aranyos vármegye annak a nagy területnek, annak a nagy darab földnek, a melyet a székelyek elfoglalnak, ez az egyik része, egyik kicsucsosodása; itt ütközik meg a nagy románság a kis székelységgel, itt kell leginkább a székelységet megerősíteni, (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) hogy legalább a nyelvhatárokat fentarthassuk, mert többre ennél itt ugy sem törekedhetünk. Midőn mi kéréssel járultunk a miniszter úrhoz, és midőn a t. miniszter urat a képviselőház arra utasította, hogy Torda-Aranyos vármegyének adjon gimnáziumot, középiskolát, a melynek tanári kara az ottani társadalmat erősítse, és e tanári karnak a magyar nemzeti szelleme átlengje, s kultúrai fölénye vezérelje az egész vármegyét, akkor azt kérdezte tőlünk, hogy hát mit adunk? Adunk egy 150 ezer lélekszámra rúgó vármegyét, adunk 27.000 tankötelest, a mely ott nem tudja magát kiképezni, adunk anyagot, a melyből, ha kiművelődik, azután a magyarság kultúrája megérősödhetik. Ez most ott parlagon hever, itt van, odaadjuk neked, állam, és csak azt kérjük, hogy lépj közbe, hogy el ne pusztuljon az a zsenge vetés. A miniszter urnak hiába adtuk a 27.000 tankötelest, azt semmibe sem vették, hiába volt, hogy rámutattunk, — nem én, nem erről a pártról, mert a túlsó párton ült akkor Torda város érdemes képviselője — hiába mutattunk rá, hogy íme, ezeket a tanköteleseket a magyar hazának, a magyar nemzetnek lehetne megnyerni és megmenteni, a mennyiben nem magyarok. Kern kaptunk semmit, mert mi csak hirdetjük, hogy magyar nemzeti kultúrát kell teremteni, meg kell erősíteni, de a gyakorlatban mindazt, a mit az államnak meg kellene tennie, nem teszszük meg. Megengedem, hogy nem rosszakaratból, nem nembánomságből van ez igy, hanem az eszközök elégtelensége miatt. Hiszen budget-nk mutatja, mily szégyenletes csekély összeg van e tárcza költségvetésére felvéve. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ezeknél fogva, t. ház, bár látom a t. miniszter úrban a jóakaratot, de mert azt is látom, hogy kellő anyagi eszközökéi nem rendelkezik és mert azt kívánom, hogy a ki ennyiben tisztában van állásával, hivatásával, tennivalóival, az annál fokozottabb erővel hasson oda, hogy mindezeket kellően el is végezze, s e tekintetben a kellő erélyt fel nem találom, a költségvetést nem fogadom el, hanem addig is, a mig a népoktatás államosítása az egész vonalon keresztülmenne, csatlakozom a pártom nevében benyújtott határozati javaslathoz. (Élénk helyeslés a szélsöbaloldalon. Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Az ülést 10 perezre felfüggesztem. (Szünet után.) (Az elnöki széket gr. Apponyi Albert foglalja él.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. Szőts Pál jegyző : Bauer Antal! (Halljuk! Halljuk !) Bauer Antal: T. ház! Csak rövid ideig fogom a t. ház becses figyelmét igénybe venni, de meg nem állhatom, hogy a költségvetés jelenleg folyó tárgyalásánál szót ne emeljek azok érdekében, kik, annak daczára, hogy nemzetünknek és államunknak úgyszólván majdnem legfontosabb tényezőinek egyikét képezik, azoknak eddig mégis csak mostoha gyermekei voltak, értem a falusi tanítókat, kiknek hivatásuk bizonyára minden országban nagy fontossággal bir, de talán sehol sem annyira, mint nálunk, hol nemcsak a legifjabb nemzedék nevelése és tanítása van reájuk bizva, hanem nemzetiségi vidékeken egyszersmind legbefolyásosabb magyarosító elemei is hazánknak. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) Kik arra vannak hivatva, hogy ennek igaz magyar honfiakat neveljenek, kik lelkesülni tudnak valamikor hazájuk boldogitásáért és készek legyenek ezért mindenüket feláldozni; megkívánjuk a tanítótól, hogy a reá bizott gyermekek lelkére nemesitőleg hasson, azoknak minden tekintetben jó példát mutasson, teendőit pontosan, odaadással és kötelességtudással teljesítse, magát szakmájában tovább képezze, jelleme kifogástalan, intelligencziáia közepén felüli legyen stb. és mindezért a sokért, nagyért, testi és szellemi munkáért, a mit tőle követelünk, tulajdonkóp miben részesítjük mi viszont? Egy gonddal teljes, mindenféle nélkülözéseknek kitett életben, mely legtöbb esetben neki csak a megélhetés minimumát biztosítja, mely munkakedvét, ambiczióját megzsibbasztja, időnek előtt megvéniti és a sorsával, az emberiséggel és az állami intézményekkel elégedetlen, folyton feleselő honpolgárrá teszi, ki ez által önkéntelenül is szocziálistákká neveli a reá bizott embercsemetéket, mert a nyomorult sorsával duzzogó ember a saját lelkében dúló keserűséget akaratlanul is átoltja környezetére, kivált ha ez, mint nála, minden külső benyomás iránt oly fogékony, serdülő gyermekekből áll. Hogy felelhessen r meg a tanitó magasztos feladatának, mikor számtalan esetben, ha p. o. nagy a családja, még a mindennapi kenyér beszerzése is oly gonddal jár, mely kell, hogy figyelmét elvonja hivatásától, mert lehetetlen azt kívánni tőle, hogy lelkesedéssel, odaadással szentelje magát annak, mikor korog a gyomra, pedig alig van hivatás, mely annyira megköveteli, hogy az ember teljes odaadással szentelje magát
