Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.
Ülésnapok - 1901-90
304 90. országos ülés 1902 április Ih-én, hétfon. Én ezzel, ha ily erővel bizonyítgatják most ezt nekünk, ha egy uj irányelvet, egy uj eszmét akarnak a mi politikai iránytűnkbe tenni, azt látom beigazolva, hogy rájöttek arra, hogy mindazon irányelv, melyet eddig követtek, helytelen, hogy különösen a nemzetiségi kérdésben — bátor vagyok erre rátérni, mert hiszen a mi nemzeti egységünket ez a kérdés támadja meg leginkább, — a nemzetiségi kérdésben azon elvek, melyek alapján eddig kormányozták az országot, a magyar nemzeti egység megteremtésére nem vezethették a nemzetet és hogy ezen irányelvektől el kell térni, egy másik alapra kell helyezkedni, hogy a magyar nemzeti államot kiépíthessük, ha annak kiépítését nemcsak ígérjük, de meg is akarjuk valósítani. (Helyeslés a szélsobalóldalon.) Én magam is ugy vagyok meggyőződve, hogy e tekintetben a magyar faj kulturális súlyát kell emelni. Nagyon sokan vannak, kik a nemzetiségi eszméről gondolkodva azt mondják, hogy a nemzetiségi eszme az uj kornak a találmánya, az uj kor vetette fel ezt az eszmét, mely tehát ennek erejével kell, hogy siessen a megvalósulás felé ép ugy, mint minden uj eszme, melyet bizonyos korok felvetnek. No hát véleményem és a történelem tanulsága szerint ez a dolog nem igy áll, mert a nemzetiségi eszme egykorú a nemzeteknek történetével, alakulásával. Hiszen már az ó korban a büszke római JEtómától távol, künn a provincziában is önérzettel mondta, hogy Romanus sum. Mi volt ez, ha nem a nemzetiségi eszmének, a nemzetiségi öntudatnak kifejezése ? Yagy menjünk e idegenbe példákért, nem találunk-e itthon elég példát erre ? Hát vájjon Árpádnak hadait mi vezette, midőn átkelve Kis-Azsiából eljöttek, hogy Attilának, az ő fajrokonuknak birodalmát meghódítsák, mint örökséget birtokukba vegyék, vájjon nem a nemzetiségi eszme vezette őket Magyarországba, nem ez biztatta-e, erősítette- e őket, hogy itt hazát teremtsenek? És vájjon a kereszténység első századában hazánkat tekintve, Kupa vezér lázadása nem a magyar nemzet faji védelmi harcza volt-e az idegen betörők ellen? Hát vájjon — hogy csak nagy vonásokban fussak át a történelmen — a Rákóczyak, a Bethlenek, a Bocskayak szabadságharczában nem tudnók-e felismerni az elnyomott, a létében, nyelvében, szabadságában és nemzetiségében megtámadott magyar nemzetnek harczát? És hogy ne csak a magyarságról, erről a vezérlő fajról beszéljek, hanem kimutassam azt, hogy a hazában lakó nemzetiségek már a középkorban, már nagyon régen bizonyos nemzeti öntudattal, bizonyos nemzetiségi irányban haladnak, elég legyen rámutatnom ama hires román püspökre, Klein Innocentiusra, a ki 1720 és 1730 között a császárhoz nyolez felterjesztést tett, a melyekben folyton-folyvást mind égetőbben hangoztatja, hogy ne csak az egyesült román papokat, de az ország összes román lakóit, akár nemesek, akár parasztok legyenek, a törvény ne tekintse ezentúl jövevényeknek, hanem az ország igaz fiainak. Mi van ebben, ha nem azon a mind nagyobb és nagyobb erővel megnyilvánuló kívánságnak az első, még embrióban lévő _alapja, hogy a román nemzetiség is vétessék fel a törvényes nemzetiségek sorába, oda,ahol a székely,a magyar és a szász van? Ez időtől fogva folyton-folyvást mind öntudatosabban lép előre a nemzetiségi törekvés. — Nincs tehát igazuk azoknak, a kik a nemzetiségi eszmét a legújabb kor eszméjének tekintik, s azt állítják, hogy a múlt nem ismerte volna azt. — A nemzetiségi eszmét ép oly kevéssé találta fel a modern kor, mint nem találta fel a nemzeteket. Ez az eszme ép oly régi, mint maguk a népek. A történelem egy a nemzetiség történelmével. Harczai, küzdelmei, győzelmei, katasztrófái azonosak az emberiség harczaival, küzdelmeivel, győzelmeivel, katasztrófáival. Czéljai, eszközei, törvényei lényegileg ugyanazok most, mint voltak ezer év előtt. Az emberiség lélektana a századok folyamában ép oly kevéssé változott, mint nem változtak a fizikai világ törvényei. A nagyobb, az erősebb ép ugy elnyomta, magába olvasztotta a ? gyengébbet, mint ma, a gyengébb ép ugy védte magát, mint jelenleg, csak az erőszak eszközei voltak akkor még erőszakosabbak, a gyengék ellenállása még törékenyebb. így ir a kérdésről Beksics, és ezt a felfogást fogjuk találni mindazoknál, kik a történelemre vetik tekintetüket e kérdés tanulmányozásánál. Van a kérdésnek egy oldala, a melynél igazuk van azoknak, a kik azt mondják, hogy az uj korban erősödhetett meg ennyire a nemzetiségi eszme. Igazuk van annyiban, hogy az uj korban öntudatosabb ez az eszme, a mi határozottan az újkori eszmék befolyásának eredménye. A nagy franczia forradalom ugyanis a jogegyenlőség és a népszuverenitás nagy eszméit vetette fel. Mi természetesebb, mint az, hogy ha a jogegyenlőséget, tehát minden egyes embernek egyenlőségét, a nép szuverenitását, tehát a néphatalomnak elismerését, egy egész nagy kor vívmánya, egy egész nagy kor aspirácziója dobja előtérbe, akkor a népeknek egyenjogúsága is kifejezésre kell, hogy jusson. Azon népeknél, azon nemzetiségeknél, a melyek a jogegyenlőséget megnyerték, s a melyek a népszuverenitás részeseivé tétettek, lehetetlen volt, hogy maga a nemzetiségi eszme is kifejlődésre ne jusson, lehetetlen volt, hogy maga a nemzetiségi öntudat is fel ne ébredjen. Az uralkodó nemzetiségek államférfiai ezzel a belső tartalommal biró, ezzel az erő hatalma alatt álló mozgalommal szemben feltalálták az állandóan változhatatlan politikai nemzet fogalmát, a mely politikai nemzet alatt a históriai múltra támaszkodó azon fajt, azon nemzetiséget értették, a mely faj, a mely nemzetiség megadta jellegét az országnak és a mely faj, a mely nemzetiség a történelmét jelezte ennek az országnak; mondom, ezt az állandó, ezt a
