Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-90

90. országos ülés 1902 április lb-én, hétfon. 303 gyár nemzet érzületétől távol fekvő sajtóban csak a gyűlölet jut osztályrészemül, akkor én nyugodtan viselem azt, mert a közpályán szolgáló ember ezt a sorsot ki nem kerülheti, és magamat azzal vigasztalom, a mit Kossuth Lajos mondott a képviselő hivatásáról: »Ne gondolja senki, hogy mi nem tudnánk olvasni az idők jeleiben, otthon hagytuk az agitaczionális tér szenvedélyeit, de érezzük állásunk fenségét és méltóságát is. Mi, egy szabad nemzet képviselői, itt felülállunk minden személyes kegyelmen ; mert ránk magasabb jutalom vár, mint a mit halandó ember adhat. A lelkiismeret nyugalma, a teljesített kötelesség érzete.« A költségvetést elfogadom, (jüérik helyeslés és éljenzés jobbfélöl. Szónokot számosan üdvözlik.) Illyés Bálint jegyző: Vertán Endre! Elnök: Krasznay képviselő urnak adtam személyes kérdésben szót! (Halljuk! Halljuk! a szélsobaloldalon.) Krasznay Ferencz: T. ház! Őszintén sajnálom, hogy személyes kérdésben kell felszólalnom, illetve, hogy ok adatott arra, hogy szemé lyes kérdésben felszólaljak. T. ház! Azt hiszem, módom lesz a t. házat meggyőzni arról, hogy én nem azokkal a fegyverekkel jöttem ide és nem azokkal a fegyverekkel szándékozom majd küzdeni, a melyeket személyeseknek neveznek. Azért nem veszem szivesen magamtól sem, hogy kénytelen vagyok személyes kérdésben szólani. De, ugy látszik, hogy t. képviselőtársam félreértette azt a közbeszólásomat, a melyet beszédének vége felé tisztán az igazság érzete fakasztott ajkamról. Megmagyarázom röviden. Figyelemmel hallgattam beszédét és igazolását láttam beszédében annak, hogy nem kell a túloldalon ülőnek szükségkép és következetesen mindig dicsérnie, még pedig kritika nélkül. Egészséges kritikát hallottam ajkáról, (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) oly kritikát, a milyent, hála Istennek, az utolsó hónapokban a túloldalon megszoktunk. A t. túloldalon ugyanis körülbelül bekövetkezett — mindjárt ráutalok, hogy csak 90°/o erejéig — a mit a t. miniszterelnök ur a múltkori beszédében kivánt, értem az egészséges parlamenti életet. Bekövetkezett annyiban, hogy mindenki elmondja vélekedését olyankor is, a mikor az erős kritikával jár egy-egy múlt rezsim-mel szemben. Annál megdöbbentőbb, hogy a kritika rendesen sablonszerű dicséretben végződik. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Ily sablonszerű dicséret, ily megdöbbentően kidolgozott, és sajátságosan poétikus dicséret hangzott el "Werner Gyula t. képviselőtársam beszédének a végén is. Én ebből azt láttam, hogy a t. képviselő ur a dicséretet ép oly szépen kidolgozta, mint a hogy kidolgozta beszédét. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Pusztán az igazságszeretet fakasztotta ajkamra a közbeszólást, ismétlem; de távol állott tőlem, hogy azt Werner Gyula t. képviselőtársamra vonatkoztassam. (Helyeslés.) Illyés Bálint jegyző: Vertán Endre! Vertán Endre: T. ház! (Halljuk! Halljuk! a szélsobaloldalon.) Azzal a beszéddel, a melyet előttem szólott t. képviselőtársam elmondott, (Zaj. Halljuk! Halljuk! Elnök csenget.) nemcsak politikai illendőségből, de belső kényszerűségből is foglalkozom. Különösen egy találó szép hasonlata kapott meg, a melyben arról szólt t. képviselőtársam, hogy nem látja, mi történik a földbe elvetett maggal, nem látja vegyi, fizikai átváltozását, de látja, hogy tavaszszal kibújik ez a kis mag, életre kel és tovább él. Ép így nem látja t. képviselőtársam (Halljuk! Halljuk) azt, a mit az iskola, a kultúra, különösen a nemzetiségi vidékeken a gyermekek szivébe csepegtet, de látja a mag kikeltét, az eredményt, és ez az eredmény az, hogy 1867 óta, tehát ép azóta, a mióta a magyar alkotmányosság és szabadság védelme alatt gyarapodhatnak, nőttek nagygyá a nemzetiségek a magyar haza nem szeretetében, a magyar nemzeti egység megtámadásában. Beszédem folyamán e kérdésre még át fogok térni. Itt csak azon csodálkozom, hogy arról az oldalról, 35 évvel a kiegyezés megkötése után, mely idő alatt önök teljes erővel és hatalommal megteremthették volna a magyar nemzeti egységet, ma ily beszédek hangozhatnak el, ily erős bírálat tárgyává tehető az a közoktatási rendszer. Mert ok nélkül dicsérik a kultuszminisztert, ok nélkül dicsérik a kormányt. Az a kormányzat, a mely alatt 35 év multán ily viszonyok lehetnek, a mely nemcsak eltűri, hogy közéjúskoláink ily irányban haladjanak, vezettessenek, hanem a mely alatt az a középiskola ily irányban nagyra nőhetett, az a kormány támogatásunkat meg nem érdemli. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) T. ház! Most, 35 év múlva, mintha csak uj eszmékre, uj ideálokra lenne szükség, mintha csak az a liberalizmus, mely a liberális pártban talál kijegeczesedést, — mert hiszen én a pártliberálizmustól az igazi liberalizmust el tudom választani, — nem; tudna megélni, uj harmat, uj eső után vágyakoznék; ma már egy uj irányeszmét vetettek fel, s a magyar nemzeti állam kiépítésére hivatják fel a nemzet törvényhozását a trónbeszédben, ezt Ígérik, erre esküsznek, erre esküszik maga a kultuszminiszter ur is, kinyilvánítván, hogy a közoktatási rendszer a magyar nemzeti állam kiépítésének és az egységes magyar társadalom kialakulásának leghathatósabb eszköze, s tesz ígéretet az ország házában, az ország színe előtt, hogy elsőrendű feladatának tekinti a magyar állam politikai jellegét alkotó magyar faj kulturális emelését, mert meg van győződve, hogy ezen a föld területén virágzó fejlődés csak ugy lehetséges, ha a magyar politikai nemzetet a magyar kultúra fogja át, és a magyar kultúra szupremácziája is növekszik. Örvendeni tudok, hogy ez az irányzat ily elementáris erővel tört előre, hogy ez az irányzat már a piros bársonyszékek lakóit is áthatja.