Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-89

89. országos ülés 1902 április 12-én, szombaton. 287 való küzdelemben ne a maga izmaira, ne a saját erejére hivatkozna, hanem létföltételeképen egy kapcsolatot hisz, a mely megfosztja a saját sorsa felett való rendelkezés jogától. Midőn ezt a közhitü magyar társadalom épen ama részénél látjuk, a mely nagyobb intellektuális erejénél fogva hivatva volna a nemzet lelkiismeretét tükröztetni vissza, a nemzetnek a legmesszibb jövőbe nyúló, legeszményibb aspiráczióit ápolni, a mely tanultságánál fogva nemcsak érezni, de érteni is tud, hát én itt egy csodálatos suggestio hatását teszem fel, mert hiszen a magyar nép szivében, a hová ez a hatás nem érhetett el, még meg van az önbizalom, még meg van ennek folyamányakép az olthatatlan vágy a nemzet függetsége után. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A midőn felneveltünk egy uj nemzedéket, kicsiny anyagi erővel, de annál több gonddal és aggódással, ime, most azt kell látnunk, hogy ebben az uj nemzedékben is gyökerezik tovább az erőtlenség hite, elernyed az ellenálló képesség, a mi nélkül lehet ez a föld minden egyéb, népek országútja, népek lakóhelye, de nem a magyar nemzet országa. És hát ez a tanultabb, értelmileg tisztultabb nemzedék ne látná, hogy ma, a midőn az európai államalakulások a kristályosodás folyamatán jó részben keresztülmentek, ma, a midőn az európai hatalmi törekvésekről jóformán tisztában vagyunk, a midőn egy erős államnak szükségessége itt a Kelet kapuja előtt elismert feltétele az egyensúlynak, a midőn az is elismertetett, hisz ezt a t. túlsó oldal egykor ujongva hirdette, hogy az úgynevezett osztrák monarchia súlypontja Magyarországra esik, nem szólva Ausztria viszonyairól, hogy e nemzetnek rendeltetése van; ez ujabb nemzedékből hiányoznék a hit, a meggyőződés, hogy itt a Kárpátok közepette völgyületben, a Duna, Tisza vizeinek mentén más államalkotó nemzet nem lehet, csak a magyar? És egy ezredéves alkotmányos múlt után hiányozzék az uj nemzedékből az az erős tudat, az az önbizalom, hogy ezt az államalkotó jogát és képességét meg tudja védni, meg tudja tartani minden egyéb külső befolyásoktól, alakulatoktól függetlenül? Azt némiképen talán lehetne magyarázni, hogy alkotmányosságunk első évtizedeiben az intéző emberek s velük együtt a magyar társadalom java része, a közelmúlt sötét árnyaitól remegve, révedezve egy visszatérő forradalmi szellemet láttak minden erősebb nemzeti megnyilatkozásban. Azóta szokták meg vádképen szemünkre hányni, hogy a függetlenségi és 48-as párt magának sajátitotta ki a 48-iki szellemet, a nemzeti ellenállás történelmi jelenségeinek kultuszát, hogy magát tartotta kizárólag a nemzeti önérzet, a nemzeti önbizalom letéteményesének. Hát igenis, csak ez a párt volt megőrzője abban az időben annak a szellemnek egy ellentétes áramattal szemben, (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloläalon.) mely áramlatnak kiváló mozgatója volt Magyarországnak különben érdemeiért elismerésre méltó, tisztelt emlékű egykori vallás- és közoktatásügyi minisztere, néhai Trefort Ágoston, a midőn több izben hangoztatta, hogy el kell tüntetni, el kell feledtetni nemcsak a magyar társadalomban, hanem az ifjúságban is a forradalmi hagyományokat. Persze, a miket akkor forradalmi hagyományoknak véltek, azok csupán a nemzeti ellenálló képesség, az erős nemzeti érzés, a fajszeretet megnyilatkozásai voltak, a melyeknek szükségességét, meg vagyok győződve, hogy a jelenlegi igen tisztelt vallás-és közoktatásügyi miniszter ur is elismeri. Ezt a felfogást abban az időben, tisztelt ház, mondom, tudom némiképen magyarázni, de magyarázhatatlannak, csodálatosnak látszik előttem a magyar művelt társadalomnak ujabb, a millennáris év után mutatkozó képe, annak bágyadt, öreges kinézése. Az ember méltán várhatta volna egy ezredéves állami lét tudatának nagy ünnepélyességgel, nagy fénnyel történt nyilvánulása alkalmával, hogy a nemzeti önbizalom feléledésével, a nemzet jövőjében vetett hittel kapcsolatban, a nemzet alkotó, teremtő erejének, az ő géniuszának nagyszerű eredményeit fogja felmutatni, vártuk, hogy társadalmunkban hatalmasan fel fog lángolni az igazi, a nagy, a mindeneket egybefoglaló eszme, a melynek fényénél megviláglik nemzetünk rendeltetése, jövője. E helyett a bágyadt hangulatot talán legjobban feltünteti az a beszéd, a mely az ország legelső tudományos intézetében, az Akadémiában, egyik magyar születésű kiváló államférfiú ajkáról elhangzott, a melyben nagy tudományos készültséggel megállapittatott, hogy tényleg a tudomány által se kétségbevonhatólag mi itt ezen a földön ezer évig éltünk. E szerint megünnepelhetjük a jelent, a jövőről pedig ne beszéljünk, mert az Akadémia nem próféta, meg aztán a jövő, az ugy se tőlünk függ. A mig a magyar társadalmat egy nagy egyesitő, összeforrasztó vezető eszme nem hatja át, a mi nem lehet más, csak a függetlenség és önállóság eszméje, (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloläalon.) a mig nem ez teszi nemcsak vágyakodása, hanem öntudatos törekvése tárgyát, addig közoktatásunknak társadalmi fejlesztő hatásait nagyon csekély mértékben fogjuk kimutathatni, a helyett a közoktatásnak minden ilyen önálló kísérleteit elfogja nyomni s a társadalom időszerűit változó kicsinyes igényeinek teljesítésére szorítani. Igazi czéltudatos nemzeti nevelésről, a minek eszközeit sem tantervekben s rendszabályokban kifejezni nem lehet, alig beszélhetünk s a közoktatásügyi kormánynak minden jóakaratú ilynemű törekvése mesterkedés lehet csupán, a mit azután az ő közegei a schulfuchserei legmagasabb művészetévé fejleszthetnek, mert hiszen a nemzeti művelődés e melegágyaiba, az iskolákba, azok .ablakain át egy nagy egyesitő eszmétől izzásban tartott társadalomról kell a napsugaraknak beragyognia. (Tetszés a szélsőbaloldalon.)