Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-89

89. országos ülés 1902 április 12-én, szombaton. 279 badság, egyenlőség és testvériség magasztos eszméitől áthatva a nemzet egy egész nagy osztályát a jobbágyság béklyóiból feloldozta s az alkotmány sánczai közé bevette: csak következetességének adta tanúságát az által, hogy az egyenlőség elvének érvényesítését az egyházakra, a felekezetekre is kiterjeszteni kívánta. A vallás dolgában hozott 1848 : XX. törvényczikk 2. §-a ugyanis igy szól: »E hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetekre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapittatik meg.« Majd ugyanazon törvényczikk 3. §-a azt mondja, hogy: » Minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségletei közálladalmi költségek által fedeztessenek; s ez elvnek részletes alkalmazásával a minisztérium az illető hifelekezetek meghallgatásával a közelebbi törvényhozás elibe kimerítő törvényjavaslatot fog előterjeszteni.* E törvényt 1848. április 11-én V. Ferdinánd király gróf Batthyány Lajos miniszterelnök ellenjegyzése mellett szentesitette. Hogy azonban a minisztérium a 3. §-ban foglalt rendelkezésnek eleget nem tett, az elégséges indokát és magyarázatát találja a csakhamar bekövetkezett önvédelmi harczban, a melynek dicső, de nehéz küzdelmei között sem idő, sem mód nem kínálkozott a békés alkotásokra. Az önvédelmi harcz leveretése után pedig a törvényes, alkotmányos élet hazánkban szünetelvén, természetesen a törvény végrehajtásának is szükségképen el kellett maradnia. Majd helyreállván az alkotmányosság, a törvényhozás egyéb sürgős teendői között nem feledkezett meg az 1848: XX. törvényczikkben elvállalt nagy kötelezettségéről sem, a mennyiben a törvényesen bevett keresztény felekezetek viszonosságáról szóló. 1868: Lili. törvényczikk bevezetésében igy szól: »Addig is, míg a vallásfelekezetek egyenjogúsága törvény utján általánosan szabályoztatnék, az 1848: XX. törvényczikk alapján a keresztény vallásfelekezetek viszonosságát illetőleg rendeltetik« . . . A midőn tehát a törvényhozás az 1868: LIIL t.-czikkben a bevett vallásfelekezetek közötti jogviszonyt a méltányosság elveinek megfelelőleg rendezte, ugyanakkor a rendezés alapja gyanánt az 1848: XX. t.-czikkben kifejezetten, világosan elismervén, kötelezettséget is vállalt arra nézve, hogy a törvényczikk 3. §-ában foglalt — a felekezetek egyházi és iskolai szükségleteinek közálladalmi költségek által leendő fedezéséről szóló — elv fokozatos megvalósítása is gondoskodásának tárgyát fogja képezni. Nem kívánom kétségbevonni, sőt egyenesen el is ismerem, t. ház, hogy a t. kormányok ezen elv részleges megvalósítására tettek is némely intézkedéseket. Ilyenekül tekinthető pl. a felekezeti tanítói fizetéseknek államsegélylyel 800 koronára való kiegészítése, a középiskolák szerződésszerű állami segélyezése, a lelkészi jövedelem kiegészítéséről szóló 1898: XIV. t.-cz. megalkotása, valamint a protestáns egyházaknak évenkint juttatni szokott államsegély nyújtása. A midőn azonban az igen t. kormánynak ezen intézkedésekben nyilvánvaló jóakaratát készséggel elismerem, mindazáltal ezen intézkedéseket még az 1848: XX. t.-czikkben lefektetett elv teljes érvényesítésének semmiképen sem tekinthetem. A római és görög-katholikus, valamint a görög-keleti egyházak királyi és országos donácziókból századok óta rengeteg vagyont és anj^agi előnyöket élveznek. A protestáns egyházak azonban nemcsak hogy fíllami eredetű vagyonnal nem bírnak, sőt ellenkezőleg, az üldöztetések korszakában az egyházukért, az állami függetlenségért és a nemzeti szabadságért vívott nehéz harczaikban nemcsak vért, hanem igen gyakran vagyont is áldoztak. Egyháztestületi vagyonuk alig van, ennek folytán majdnem összes egyházi és iskolafen tartási szükségleteiket az egyháztagokra kivetett súlyos egyházi adókból kénytelenek fedezni. Vannak egyházközségek, épen a legmagyarabb vidéken, a hol a szegény egyháztagok az egyenes állami adónak 200—300 százalékát fizetik egyházi adó gyanánt; ugy, hogy igazán csak a protestáns hithüségnek, az egyházhoz való hű ragaszkodásnak kell tulajdonítani azt, hogy az egyháztagok száma, kitérések folytán, nagyobb mérvben nem csökken, mint az tényleg — elvitázhatlanul — történik. Nem lehet tehát ily körülmények között egyáltalában csodálkozni azon, t. ház, ha a protestánsok körében mind nagyobb hullámokat kezd vetni azon mozgalom, a mely a törvényhozástól a még soha el nem törölt, — tehát jog szerint érvényben lévő — de soha teljes valóságában végre nem hajtott 1848 : XX. t.-cz, elveinek teljes érvényesítését sürgeti. Hogy minden félreértésnek már kezdetben elejét vegyem, már most kijelentem, t. ház, hogy sem én, sem általában a protestánsok nagy többsége az 1848-ik évi XX-ik törvényczikk 3-ik §-ának szószerinti végrehajtását nem kívánjuk. (Tetszés a jobboldalon.) Nem kívánjuk azt, hogy akár a római katolikus, akár más felekezetek egyházi vagyona az állam által bevonassák s minden egyházi és iskolai szükségleteink az állam által fedeztessenek. Nem kívánjuk ezt, t. ház, nem csupán azon indokból, hogy szeretett hazánkra a felekezeti villongások s egy ádáz kulturharcz veszélyeit felidézni nem akarjuk ; de nem kívánjuk ezt másrészről azért sem, mert az 1848-ik évi XX-ik törvényezikknek oly értelemben való végrehajtása, hogy tudniillik minden szükségleteink az állampénztárból fedeztessenek, természetszerűleg autonómiánknak — egyházi önkormányzatunknak — korlátozását is maga után vonhatná. Már pedig a magyar protestantizmus-