Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-89

89. országos ülés 1902 április 12-én, szombaton. 277 őket elbuktassák. Ez a legnagyobb kegyetlenség. (TJgy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Én azt tartom, t. képviselőház, hogy a mely ifjú ember, érettségi vizsgát tevő tanuló egyéb tudományokban tisztességesen megállja helyét, a mathézisbó'l és fizikából ne legyen megbuktatható, (Elénk helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon?) Az ifjak azt várták volna, hogy e tekintetben intézkedjék a t. miniszter ur. Rakovszky István: Egészen ugy van! Itt kell segíteni! Marjay Péter: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk !) Nem akarom túlságosan igénybe venni a t. ház türelmét. (Halljuk! Halljuk!) Rátérek tehát arra a nagyfontosságú kérdésre, a melyet szándékosan hagytam utoljára és mondhatom előre is, hogy igen boldog leszek, ha a néppárton ülő t. képviselőtársaimmal ebben a kérdésben is együttérzésbe jöhetek. Remélem, hogy nem állunk nagyon távol egymástól. Szólani akarok ugyanis az egyházi adózásra és ezzel kapcsolatban az 1848 : XX. törvényczikkre s annak mikénti alkalmazására vonatkozó határozati javaslatról. (Halljuk ! Halljuk!) Szentiványi Árpád t. képviselőtársam azt mondotta tegnapelőtt, hogy visszautasít minden kívülről jövő irányítást és követelődzést. Én is visszautasítok minden olyan kívülről jövő irányítást, a mely a képviselői jog hatáskörét megsérti. A követek utasításának ideje régen lejárt, nagyon régóta el van törölve. De hiszen ez nem utasítás, ez csak kérelem. Kérni jnedig szabad. Ha pedig kérnek bennünket, mint képviselőket, hogy ezt a kérdést tegyük tanulmány tárgyává, ezzel én egyáltalában nem érzem magamat megsértve. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Nem is lehet!) T. képviselőház, én csak azt csodálom, miért jött ilyen soká ez a kérdés; miért indult meg ilyen későn ez a mozgalom; miért nem indult meg 25 esztendővel ezelőtt, a mikor más rendszer uralkodott, a mikor protestáns férfiak álltak a kormányzat élén. Akkor kellett volna ezt megindítani és akkor hadd láttuk volna meg, hogy azok, a kiket az ország nagy többsége, vagy talán nem is jól mondom, nem az ország, hanem a képviselőház nagy többsége annyi esztendőn keresztül támogatott és védelmezett, hogyan oldották volna meg ezt a nagyfontosságú kérdést. De ha elmulasztották 25 esztendő előtt, mi azért ne dobjuk félre, nézzünk a szemébe. Előre kijelentem, hogy semmiféle felekezeti féltékenykedésre nincsen ok, mert ha mi, protestánsok, a magunk anyagi helyzetét lerajzoljuk, nem akarjuk érinteni a mélyen tisztelt római katholikus egyház dolgát, (Élénk helyeslés a néppárton.) sőt őket is ösztönözzük arra, hogy követelőzzenek. Nekünk, protestánsoknak, a magyar állam sokkal adós és mi most csak arra akarjuk figyelmeztetni, kezdje el törleszteni adósságát. Hogy micsoda a magyar protestáns egyház a nemzet életében, (Halljuk! Halljuk!) hivatkozom Pázmány Péterre, a kiről Kemény János e szavakat irta naplójába — ha talán ízléstelen kifejezés van benne, méltóztassék elnézni, hiszen régi idők irása ez — (olvassa) : »Pázmány Péter teljes tudatával bírt annak, hogy a magyarnak csak addig van valami tekintete és hitele a császár előtt, miglen Erdélyben magyar kálvinista fejedelem ballatik floreálni, azontúl mindjárt gallérunk alá pökik az német, akár pap, akár barát, vagy akárki légyen«. (Derültség.) Azt hiszem, t. ház, ennél csattanósabb érvet a magyar protestáns egyház szolgálatainak elismerése mellett alig lehetne felhozni. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) I. ház! Miért kéri a magyar protestáns egyház az állam segítségét? Nem azért, hogy félrerakja és, mint a pénzügyminiszter ur, tökét gyűjtsön az ország pénzéből, nem azért, hogy nagy anyagi előnyöket szerezzen, nem azért, mintha csak ezáltal volna képes magát megmenteni, mert ha az üldözések és a vagyontalanság korában el nem esett, hanem, mintha a pálma a teher alatt folyton-folyvást erősödött, akkor most sem fog elesni, hanem kéri azokért a nagy szolgálatokért, a melyeket anyagi és szellemi téren a nemzetnek eddig teljesített, kéri azért, hogy abban a versenyben, a melyet ki kell állania a magyar nemzetnek kulturális téren, a maga nagy hivatásában rejlő kötelességnek ezután is megfelelhessen. De nem gondol senki szekularizáczióra. És hogy nem gondolt senki arra, ezt azonnal be fogom bizonyítani, nem a legközelebbi napokban megjelent protestáns irodalom mezejéről, hanem még a múlt esztendőben idevonatkozólag megjelent czikkekből. Egyik tekintélyes egyházmegye azt mondja: nem vagyunk hivei annak, hogy az 1848 : XX. törvényczikk értelmében mindennemű egyházi és iskolai terheink az állampénztárból fedeztessenek ; mert az még egyrészről nemzeti összetartozásunk érzetét lazitaná, addig másrészről egyházi, vallási összekötő kapcsolatainkat gyöngítené s autonómikus jogaink gyakorlását illuziőriussá tenné. De egyházunk szegénysége folytán azon a merev állásponton sem maradhatunk többé, hogy egyházunk és főképen iskoláink részére az államsegélyt fokozott mértékben ne vegyük igénybe. Azért látjuk az időt elérkezettnek arra, hogy az 1848 : XX. törvényczikk szelleme értelmében adandó állami segélyt is felvegyük. Hát, t. ház, a magyar protestáns egyház nem akarja magát az állammal mintegy kitartatni. 0 hiveit ezután is meg akarja adóztatni, de — mint az írás mondja — csak addig, a meddig azt elszenvedhetik. Mert a magyar protestáns közönség szívesen adta és adja mindaddig, a mig bírja adni, az egyháznak azt, a mivel tartozik. Adna ma is, talán még többet is, de a kormányzati politika oly igát vetett vállaira, (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) és egyéb téren annyira elzse-