Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-89

208 89. országos ülés 1902 április 12-én, szombaton. már a lehetetlenségig vannak tűltömve és nem képesek befogadni az évenkint odatóduló óriási rajokat és másrészt látjuk, hogy a gyakorlati produktív pályákra jóformán senkisem megy, akkor lehetetlen elzárkózni az elől a meggyőződés elől, hogy a magyar társadalom önként, saját vaksága, vágj rövidlátása folytán rohan lefelé a lejtőn. Mert hisz odáig már hála Istennek eljutottunk, hogy ebben a teremben nem kell bővebben bizonyitani azt a tételt, hogy az európai nemzetek nagy versenyében államiságunkat és nemzeti létünket fönn nem tarthatjuk, ha gazdaságilag meg nem erősödünk, ha a közgazdaságnak összes, mindhárom egyaránt fontos és egymásra utalt tényezőit nem fejlesztjük odáig, hogy azok nemzettestünknek a megélhetést és jólétet biztosítsák. De odáig még nem jutottunk el, hogy belássuk, hogy abban a világrenditő nagy harczban, mely a kulturnemzetek közt folyik, még pedig nem nyers erőszakkal, hanem a szellem fegyvereivel, helyünket csak ugy fogjuk tudni megállani, ha fel leszünk fegyverkezve a szellemnek hasonló, egyenrangú fegyvereivel. Az a kérdés ma már, hogy a jelenkor és a jövő nagy harczaiban, a magyar nemzet fel lesz-e vértezve mindazzal a szellemi erővel, azzal az észszel, ügyességgel, tudással és éleslátással, melyek nélkül a létért való küzdelemben helyét egy nemzet sem tarthatja meg. A czivilizált népeknek e gazdasági harcza nemzedékekre kihatólag fogja eldönteni az országok fejlődésének vagy hanyatlásának, gazdagságának vagy szegénységének, kulturájának vagy elmaradottságának irányát és jövőjét. Ha már most azt vizsgáljuk, hogy Magyarország milyen készültséggel vehet részt ebben a nagy gazdasági küzdelemben, mindenekelőtt azt kell konstatálnunk, hogy a gazdasági élet minden terén nélkülözzük a munka harczára felkészült, munkában megedzett, szellemben megerősödött, szakavatott egyéneket, a kikre támaszkodva, a nemzet vezérei a gazdasági harezot itt benn az országban és künn a világban szervezhetik. Néhány adattal leszek bátor megvilágítani a t. ház előtt, hogy a magyar társadalom miképen készült el eddigelé ez irányú feladataira. Az 1895-íki mezőgazdasági összcirás alapján van az országban 9592 középbirtok, 3768 nagybirtok, azaz 13.360 közép- és nagybirtok, melyet ugyanannyi birtokosnak kell ellátnia. Ha ehhez hozzáveszszük a tekintélyesebb bérlők számát, ha hozzáveszszük a mintegy 4000 gazdatisztet, ha hozzáveszszük a gazdasági tanintézetek tanári személyzetét, a gazdasági kormányhatósági és egyesületi szervezetek nagy tisztviselői karát, bízvást állithatjuk, hogy 24—25.000-re tehető azok száma, a kiktől magasabb rangú gazdasági műveltséget és képzettséget kellene követelnünk, hogy minden tekintetben intenzív, sokoldalú, saját anyagi érdekeiket előmozdító és az ország gazdagodását jelentő gazdasági funkczióikat elvégezhessék. Ezzel szemben azt látjuk, hogy ezen 25,000 emberből álló státus ellátására az ország összes felsőbb gazdasági tanintézeteiben 472 tanuló volt az 1900-ik tanévben beírva. Ezen 472 felső gazdasági tanintézeti tanuló közül magasabb rangú akadémiai műveltséget a magyar-óvári akadémián összesen 124, külföldi egyetemeken kettő, összesen tehát 126 tanuló törekedett elsajátítani. Megjegyzendő, hogy ezen 472 tanuló közül kellő alapműveltséggel, azaz gimnáziumi vagy reáliskolai érettségi bizonyitványnyal csak 119 tanuló bír, holott a többi, részben a középiskola, részben a polgári iskola VI. osztályú bizonyítványával, egy mindenesetre alsóbb rangú műveltségű fokon léptek át a szakiskolába. Az összes felső gazdasági tanintézetben az összes évfolyamokba járó 472 tanuló közül diplomát nyert az 1900-ik évben mindössze 151 tanuló. Igen fontos, egészen megdöbbentő és társadalmunk életfelfogására legjellemzetesebb ténynek óhajtom ezt a számbeli adatot ideszögezni, mert ez illusztrálja legjobban azt a nembánomságot, hogy Magyarországon valaki lehet 1000— 10.000—20.000 hold földnek az ura és nem találja szükségesnek, hogy magát annak a valóban nagyfontosságú tudománynak elemeibe beavassa, melylyel a saját és övéi megélhetését biztositó öröklött birtoknak a modern technika különböző eszközeivel való megművelését és kezelését intézheti. Ha a társadalom főbb rétegeiben, ebben a ma még agrikulturális államban a mezőgazdasági tudomány iránt akkora közöny mutatkozik, érdekes lesz megvizsgálni, miképen készül a nemzet a kereskedelem és ipar terén a jövő nagy feladataira. Kétséget nem szenved, hogy csak most kezdjük lassan felismerni, hogy a kereskedelemnek és az iparnak, legfőbb nemzeti vagyonúnknak, a mezőgazdaságnak is érdekében ebben az országban óriási feladatai vannak és hogy szakavatott, értelmes kereskedőknek, gyárosoknak és iparosoknak érvényesülésre minél több tér nyílik. Ezeket azonban mindenekelőtt meg kell teremtenünk, mert hiszen közismert tény, hogy kereskedelmünk a szó magasabb értelmében, egy nagylátkörü, európai nivón álló, a nagy feladatok teljesítésére rátermett kereskedelmünk és kereskedői karunk mindeddig nincs. Ennek oka pedig senki más, mint maga a magyar társadalom. A magyar társadalom a kereskedelmet és az ipart eddigelé nem tekintette annak a tényezőnek, melynek a nemzet intézményeiben az őt méltán megillető magasabb rendű helyet kijelölte volna. Az agrikulturális államban mintegy természetszerűleg fejlődött előítéletek a kerekedelmet egy inferioris foglalkozási és kereseti ágnak tüntették fel és társadalmunk ebből a minden tekintetben káros előítéletből még ma sem