Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-89

264 89. országos ülés 1902 április 12-én, szombaton. felekezeti gyűlölség izzik, azokban a kérvényekben a magyarságnak sóhajai, a magyarságért hevülő sziveknek panaszai zokognak. (Ügy van! Ugy van ! a szélsobaloldalon.) Mert 200—250— 300—400—500%-os, az állami adókhoz arányítva, 5°/

0-os terhekkel iskolákat fentartani nem lehet. De tarthatatlan ez a törvény azért is, mert hiszen egyes részei egyenesen — hogy azt mondjam — hazugságot tartalmaznak. Azt mondja pl. a törvénynek egyik része, hogy a hol a felekezetek már tartanak fenn iskolát, de van olyan felekezet, melynek iskolája nincs, de harmincz tanköteles gyermek van a községben, akkor az a község tartozik községi iskolát felállítani. A gyakorlati életben lehetséges ez? Nem lehetséges. Mert a törvénynek egyik szakasza megint azt mondja, hogy a felekezetek, a melyek már fizetnek iskola-adót, csak akkor adóztathatók meg, ha ez öt százaléknál többre nem rúg. Hát t. ház, van-e Magyarországon ma felekezet, a mely 5°/

0-os adó arányában iskoláját fenn tudja tartani? Nincs. Mi következik ebből? Az, hogy a törvényt nem lehet végrehajtani; az, hogy a felekezetek könyörögnek, kérelmeznek a vármegyékhez és a vallás- és közoktatásügyi miniszter úrhoz. A t. vallás- és közoktatásügyi miniszter ur el-elmondja, hogy mik neki az eszményei, vágyai, hogy a nemzeti nevelést mindenütt bevigye a nép közé, de népiskolákat állítani nem tud, mert pénze nincs hozzá. És a keserves eredmény ? Hogy nincs iskola! Majd beszédem során reá fogok térni, hogy minő iskoláztatási viszonyok vannak ma Magyarországon. Mint emiitettem, a magyar állam eldobván magától a közoktatás kötelességét, csupán az ellenőrzést vette kezébe! De ha ennyire zsugorította szerepét, akkor legalább ennek az ellenőrzésnek kellene olyannak lennie, hogy ebben a tekintetben kifogásaink ne lehessenek. És én nagyon sajnálom, hogy a t. vallás- és közoktatásügyi miniszter urat, a kinek sok jó indulatát, sok jóakaratát, a magyarság kérdésében hevülő őszinte érzését elismertem és elismerem, mégis meg kell vádolnom, hogy a közoktatás ellenőrzése kérdésében nem veszi, nem vette és — veszem észre — nem is akarja komolyan venni az ő kötelességét, (Mozgás jobbfelöl.) T. ház! Ezt az ellenőrzést az állam miként gyakorolja? Tanfelügyelői utján. Lássuk, hogy ebben a kérdésben hogyan állunk. Van 68 tanfelügyelő és 47 segédtanfelügyelő. Évek hosszú sora óta figyelmeztetjük a miniszter urat, hogy a nemzetiségi iskolákban rettentő kiszámíthatatlan bajok és visszaélések vannak. A tanfelügyelők kérdése tehát az állami ellenőrzés kérdése, erre az egyre kell pénznek lenni. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) És mégis mit látunk a költségvetésben? Tavaly 675 ezer korona volt felvéve, az idei budgetbe föl van véve 671 ezer korona, tehát nemcsak hogy nem szaporítja a miniszter ur a tanfelügyelői állásokat, nemcsak hogy nem emeli az erre fordítandó költségeket, hanem visszafelé halad. Hiszen nem kell nekem a valóéletből bemutatnom a szomorú képeket, csak hivatkoznom kell a miniszter ur kimutatásaira. Hány iskola van ma, hol magyarul nem tanítanak ? (Felkiáltások a szélsobaloldalon: Elég baj!) Hány, a hol magyarellenesen tanítanak? A tanfelügyelők egyre jelentik a miniszter urnak, hogy némely nemzetiségi iskolákat be kellene zárni, hogy szükséges volna azokat nemcsak évenkint egyszer, hanem havonkint, hetenkint, mindennap meglátogatni, mert mindennap visszaélések vannak! De hát nincs pénz! De állami ellenőrzés teljesítése az, hogy a tanfelügyelők évenkint egyszer menjenek el abba az iskolába? Ez a kérdésnek egyenes elejtése ! Hogy a helyzet minő, azt a fellángoló nemzetiségi viszály lépésrőllépésre mutatja. De csak a nemzetiségi kérdésben van a veszedelmünk. Abban is van, hogy évenkint 3—4 százezer gyermek nő fel minden tanítás nélkül. A miniszter ur kimutatásában is fel van említve, hogy épen a Duna-Tisza közt, hol a magyarságnak színe-java van, 40.000 gyermek nő fel évenkint a nélkül, hogy megtudná, mi a betű, mi a nemzet, mi a haza, mi a hazának történelme. De hozok én közelebbi példát is! Itt van Fehér megye, közvetlen közelében a fővárosnak és a t. miniszter urnak is! Fehér megyében két pusztán 600 gyermek nő fel minden taníttatás nélkül. Évek hosszú sora óta adják be kérvényeiket a tanfelügyelőhöz, a szakférfiakhoz, hogy kapjanak iskolát. Az a nyomorult nép iskolaadót fizet, de ezt a 20—25 kilométernyire levő község iskoláztatására fordítják. Tisztelt miniszter ur, méltóztassék eme hatszáz magyar gyermekre gondolni! Azokban a könyekben, a miket eme elhagyatott gyermekek sirnak, a mi szégyenünk rezeg. Ezek a szegény pusztai emberek összejöttek, hogy gondoskodjanak arról, hogy nekik iskolát állítsanak. És mi történt? Azzal a gyanúsítással, hogy szocziális kérdéseket akarnak tárgyalni, szétverték őket; még csak azt sem engedték meg, hogy gyűlést tartsanak az iskola ügyében. Am csendőrkaszárnyát, azt kaptak! Oly fényes berendezéssel és kiállítással, hogy abból az iskola költségei bátran busásan kikerültek volna! íme Magyarországon így oldja meg a kormány a közoktatást! Most nézzük meg egy pillanatra a szellemét is ennek a népoktatásnak. Mit tanitanak a magyar népiskolákban ? Mintha a kenyér kérdését a szegény néppel nem is akarnák megismertetni ; a nép millióit arra, hogy mi a kenyér, mi a munka, mi a gazdaság, mi a földmivelés, nem tanítják! Hát van ebben okosság, t. ház? A magyar nemzet történetét, a mint méltóztatik tudni, csak az ismétlő iskolákban tanítják, az ismétlő iskolákba pedig ;épen a :t. miniszter urnak kimutatása szerint száz- és százezer gyermek nem jár; tehát ennyi gyér-