Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.
Ülésnapok - 1901-85
170 8á. országos ülés 1902 április 7-én, hétfőn. mennyi lesz az, a mennyivel a csoport átveszi és mennyi az az árfolyam, a melylyel ki fogja bocsátani. De ha hallottam volna is erre vonatkozó adatokat, még akkor is kifogásolnám azt, hogy a pénzügyi bizottságnak elmondják azt, a mit a ház előtt eltitkolnak. Az a pénzügyi bizottság ennek a háznak egy bizottsága, letéteményese mindnyájunk bizalmának, de ott többet mondani, mint a mit követelni jogosítva vagyunk itt, a miniszternek nem szabad, neki kötelessége bennünket mindenről teljes mértékben felvilágosítani. (Éléiik helyeslés a néppárton és a szélsöhaloldalon.) Számadásokkal nem akarom untatni az igen t. házat, több izben beszéltek erről a bizottságban, Barta igen t. képviselőtársam is igen szépen, igen magas nivón tartott beszédében konkludált oda, hogy mennyi lesz az emittálási árfolyam, és én hivatkozom körülbelül az összes szakközlönyökben megjelent czikkekre. Egy bizonyos, és ezt mondja a »Neue Freie Presse* is, a mely csodálatosan a legjobban van értesülve a mi viszonyainkról minden körülmények között. (TJgy van! a néppárton.) Csodálom, hogy miért, de ez bizonyos, igy tehát az emittálási árfolyam körülbelül 95 x / 4 lesz. Már most, ha ezeket számbaveszszük, és kombinálunk abból, hogy a régi koronajáradék árfolyama 98, s következtetünk, hogy a kibocsátandó uj járadék a költségek és levonások után 96-nál nagyobb nem lehet, igy ahhoz, hogy 1000 koronát megkapjunk, hogy a 4 1 /a czimleteket levonhassuk, akkor az bizonyos, hogy fel fogjuk emelni a czimletek bevonásával a tőkét 1000 millióról 1050 millióra s bár meg fogunk takarítani kamatfizetésben 3M2 milliót, ezért a 3 1 !? millió koronáért felemelni az adósság álladékát 50 millióval, ezt sem hasznosnak, sem czélszerünek nem tartom. (Helyeslés a néppárton.) Azután — a mint előbb jeleztem — azt is tekintetbe akarom venni, hogy az a konzorczium, a mely velünk szerződik, hogyan szerződik. Hát én nem tudom, hogy szükséges-e egy konverzió keresztülvitelére egy konzorczium igénybevétele, vagy nem, de régi magyar szokás az, hogy konverzió-műveleteket sohasem vittünk magunk véghez, mindig megvoltak nekünk a mi házi . . . (Felkiáltások a néppárton: Zsidaink ! Derültség.) a mi házi pénzközvetitőink, a kiknek működése mellett elértük azt, hogy tönkre mentünk mindannyian, és attól félek, hogy ez a mi országunk is, ezeknek a pénzügyi műveletek lebonyolítóinak a közreműködését ha igénybe veszi, igen szomorú tapasztalatra fog jutni. (Igaz! TJgy van! a néppárton.) Ez a konzorczium, a mely velünk dolgozik, első sorban is semmi garancziát nem nyújt, és mi biztosítja az államot arról, hogy ezt a konverziót tényleg végre is fogja hajtani, ő tisztán adott szavával köti magát, de más semmivel, mi pedig egész hitelünkkel szavatolunk. Nem tartom azonkívül előnyösnek a konzorczium működését azért, mert ő nem az egész tőkét veszi át, hanem csak 600 millió korona értékét, ezt konvertálni fogja, 400 millióra pedig tisztán csak az opcziót tartja fenn. Hát az opcziót, ha akarja gyakorolja, ha nem akarja, nem gyakorolja, ezt a garancziát is hiánylom tehát és igy garancziák nélkül megérhetjük, hogy azokat a papírokat, a melyeket érvényesíteni tud, azokat, igenis, át fogja venni, a 400 milliót pedig a mi nyakunkon hagyja, hogy tegyünk vele, a mit akarunk. Én jobban szerettem volna épen ez okból kifolyólag, hogy akkor, a mikor a konverziót végre akarjuk hajtani, hogy azt próbáltuk volna meg a saját pénzügyi faktorainkkal, hivatalnokainkkal és állami intézményeinkkel, a kik ezt a konverziót épen ugy keresztülvihették volna, mint a konzorczium, vagy pedig kötelezzük a pénzcsoportot az egész transakczió keresztülvitelére. (Igaz! Ugy van! a néppárton.) Azt is mondta az igen t. pénzügyminiszter ur, és ezt a pénzügyi bizottságban is felhozza, hogy micsoda nagy szivességü ez a konzorczium, hogy ez a konzorczium egy igen kedves társaság, a ki annyira szives, hogyha egy bizonyos quantumon túl nyerni fog, akkor azon többletben particzipácziót enged nekünk. Hát ez önmagában véve helyes, ós örvendek neki, hogy a t. pénzügyminiszter urnak legalább ennyit sikerült kipréselnie ebből a konzorcziumból, mert ezek az urak igen szűkmarkúan mérnek akkor, hogyha mirólunk van szó, de igen bőkezűek akkor, ha a maguk nyereségéről van szó. De azért mégis hibáztatom, hogy a pénzügyminiszter olyan nagy latitüdöt ad a konzorcziumnak, s olyan tág keretben alkudozik, hogy lehetőnek tartja, hogy a csoport az átvételi folyamon túl akár 1 — 2—3 % nyereségre is tegyen szert, a mi sokkal több v mint a mennyiben velünk megállapodott. Én azt tartom, hogy az államnak kötelessége a legvégső fokban megállapítani ezt a latitüdöt az alku kötésénél, és az ilyen nagy összegre nem rúghat, ha pedig lehet ilyen nagy a nyeresége, azt elhibázottnak és rossznak tartom. (Igaz! Ugy van! a néppárton.) És most áttérek arra, hogy milyen formák között köttetik meg a konverzió. Azt, hogy a rentére megyünk át, mint valami különös kiválóságot hozzák fel a jelentések, és mintha érdemet keresnénk abban, hogy a törlesztés és adósságok helyett a rente-szisztemát fogadjuk el. A rentének önmagában véve nem vagyok ellensége. Ámbár azt tartom, hogy csak tőkegazdag államnak van rente-szisztémára szüksége és ott sem a túlságig menőleg, mert sok embert a lustaságra és a kuponnyirásra szoktat, ezáltal sok munkaerőt von el a közérdek szolgálatából, de kifogásom van a rente-szisztema ellen ott, a hol tőketörlesztéses, tehát inveszticziózus adósság konverziójáról van szó. Azt elismerem, hogy a rente az állami örökkévalóságból kifolyólag igenis jogosultsággal bir, de nem akkor, ha inveszticziózus kölcsönökről van szó, tehát olyan tőkebefektetésről, a melynek a substratuma az idő
