Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.
Ülésnapok - 1901-85
85. országos ülés 1902 április 7-én, hétfőn. 155 érintő minden műveletnél még a közhitelnek szempontját is. Ebből a szempontból komoly érdek fűződik ahhoz, hogy az állami értékek 4°/o-os kamatlábát mihamarább állandósítsuk, mivel ennek megfelelően szabályozódik azután a közhitelnek minden neme és formája, szabályozódik a zálogleveleknek, a községi kötelezőknek és hasonló értékeknek kamatlába és részben a kelendősége is. Téves következtetésekre jutnánk, t. ház, (Sálijuk! Sálijuk!) ha ennek a kérdésnek megítélésénél csak a pillanatnyi viszonyokat tekintenők. Ismeretes, hogy még csak egy esztendővel ezelőtt milyen nehéz volt zálogleveleinket és más elsőrangú értékeinket illő áron elhelyezni. (Ugy van!) Időközben ez a helyzet, az igaz, megváltozott. De a konverzió utján is gondoskodunk róla, hogy egyhamar a régi kedvezőtlen állapot vissza ne térjen. Egész sora van az oly magyar értékeknek, a melyek 4 1 / 2 0 /o-kal kamatoznak. (Sálijuk! Sálijuk!) Ezeknek kelendőségét kétségkívül előmozdítjuk, ha egyszer és mindenkorra meg van állapítva, hogy 4%-on felül az állam részéről megszűnik a verseny. Vagyis, az a tőke, a mely 4°/ 0-nál magasabb kamatozást keres, szükségképen záloglevelek, községi kötelezők és hasonló papírok felé kell, hogy forduljon, a melyek, ha teszem 4 1 í g°/ 0-kal kamatoznak, az állammal szemben máris előnyben vannak. De ez a hatás nem áll meg itt, (Sálijuk !) hanem folyton terjedve, érinti az ország hiteléletének legegyszerűbb és legnépiesebb szerveit is egészen a vidéki takarékpénztárakig és a szövetkezetekig, melyek mind megérzik azt, ha az állam hitele emelkedik vagy alábbszáll. Mellékesen érintem csak, hogy már ebből az okból sem lett volna helyes, ha még radikálisabb eljárást próbálunk, ha \ű, egyszerre lemegyünk a 3 1 /2 0 /o-os járadékra. Mert ennek is talán el fog érkezni az ideje, de a jelen pillanatban (Nyugtalanság. Elnök csenget.) a kincstár ennek a lépésnek fmaneziális hasznát alig tudta volna még maga részére kellő mértékben biztosítani, csakhogy ezen az utón a közönségben oly illúziókat keltettünk volna, melyeknek később sokféle kellemetlen kiábrándulás lehetne a következménye. De az ilyen hirtelen átmenet nem felelt volna meg annak az óvatosságnak sem, mely eddig minden konverziónknak közös vonása volt. Hiszen tekintetbe kell venni, hogy a leggazdagabb német államok csak 1897-ben hagyták el a 4°'o-os tipust, hogy áttérjenek a 3 1 ) , 2°/o-osra. Elég közelről követjük tehát ezeknek a nálunk annyival gazdagabb és pénzügyileg hasonlíthatatlanul függetlenebb országoknak a nyomát. De mikor 4%-nál lejebb nem szállunk, akkor megmaradunk abban a hitelszférában, mely egyelőre gazdasági közállapotainknak leginkább megfelel. A konverziótól várható eredményeknek értékét egyáltalában nem alterálja az a körülmény, hogy tartozásunknak tőkében kifejezett összege emelkedik. Mert nemcsak a mi konverzióink jártak eddig kivétel nélkül tőkefelemeléssel, hanem más, pl. az angol konverziók sem kerülhették ki ezt a sorsot. Bár nem állítom, hogy a tőkeszaporulat minden időre és minden körülmények között csakis akadémikus dolog, mégis biztosra vehető, hogy belátható időkig ennek a kérdésnek gyakorlati jelentősége nincs. Mert ugy a mostani, mint minden ezután következő járadékkonverzióra nézve döntő momentum nem a tőke összege, — mely visszafizetésre ugy sem kerül — hanem döntő momentum csakis a fizetendő kamatnak az összege. Ez pedig a nagyobb tőke után is csekélyebb lesz, mint volt az eddig fennállott kisebb névleges tőke után. Egyáltalában arra az aggodalomra, mely a nagyobb tőkére vonatkozik, felfogásom szerint egészen meggyőző módon egyetlen kérdéssel tudunk megfelelni. Ez a kérdés az: vájjon állitja-e valaki, hogy régebbi konverzióink, miután szintén tőkefelemeléssel jártak, ez okból helytelenek voltak és akarja-e valaki, hogy a tőke régi kisebb állagának helyreállítása fejében a régi állapothoz térjünk vissza és az akkor fizetett kamatösszeget vállaljuk el újra? (Ugy van!) Már a bizottság jelentése is kiemeli, t. ház, hogy bizonyos fokig magánál a pénzügyi eredménynél nem kisebb dolog az, hogy a konverzió utján a koronaértóknek mint aranyértéknek internaczionális elismerése tekintetében bevégzett tényeket teremtünk. Talán előbbre is viszszük ez utón azt az eltolódást, a mely ujabban értékjiapirjaink elhelyezése tekintetében szembetűnő módon bekövetkezett, a mennyiben egy részét azoknak a magyar értékeknek, melyek régebben Ausztriában voltak elhelyezve, ujabban Németország fogadta be. Mutatkozik ez a helycsere akkor is, ha a magyar koronajáradék ujabbi árfolyamáról számításokat ejtünk meg. Ekkor ugy tapasztaljuk, hogy járadékunk árfolyamának megállapítására nézve most Berlin olyan fontos piacz már, mint Bécs. Kiderül ez akkor is, ha az osztrák és magyar koronajáradék árfolyamát összehasonlítjuk és az osztrák járadék árfolyamából leütjük a járadékadónak megfelelő különbözetet, mely az osztrák értékeket nem terheli. Ennek eredménye az, hogy a magyar járadéknak paritásszerü árfolyama az osztrákénál valamivel magasabb. Ez arra enged következtetni, (Sálijuk!) hogy járadékunknak egyik árképző főpiacza most már Németország, azaz oly ország, a hol az osztrák járadékadó többé nem terheli. Ezek a körülmények szintén oda utalnak bennünket, hogy ne késleltessük a koronaértéknek nemzetközi elismertetését, mire nézve a mostani műveletnek messzeható befolyása lehet. Mikor erre a műveletre nézve a kormány és a pénzcsoport között a megegyezés létrejött, ezzel mindkét szerződő fél kötelezettséget vállalt. A pénzcsoport kötelezettséget vállalt abban a részben, hogy a mi koronaértékünket mint aranyértéket elfogadja és ugy a belföldi, mint a külföldi hitelezőkkel elfogadtatja; de másrészt 20*
