Képviselőházi napló, 1901. IV. kötet • 1902. márczius 4–márczius 20.
Ülésnapok - 1901-75
336 75. országos ülés Í902 márczius 18-án, kedden. sokkal veszedelmesebb mértékben kezd a népesség kivándorolni, mint a Felvidéken. Thaly Kálmán: A Dunántúl! Barta Ödön: Ott a Dunántúl, a sváb lakta vidékeken, a bol alig található zsidó, még korcsmáros sem, ott is nagy méreteket öltött a kivándorlás. Ez a kettő tehát egymással összefüggésbea nincsen, lehet tehát erről a két dologról minden feszélyezés nélkül beszélni. (Halljuk! Halljuk!) Miután az igen t. miniszterelnök ur, mint belügyminiszter, ezzel a kérdéssel bizonyosan foglalkozik és kell, hogy foglalkozzék, engedje meg, hogy rámutassak arra, a mi a magyar kormánynak igen nagy bűne. (Halljuk! Halljuk!) A t. miniszterelnök ur ugyanis nagy érdemeket szerzett magának — és én igen szívesen nyugtázom ezeket — a lelenczek, hét éven aluli gyermekek stb. ápolása és gondozása körül, de, a mig ezt a barnát ölelgette, addig a szőkét elszalasztottá. (Élénk tetszés és derültség.) Mig a lelenczeket gondozás alá vette, addig százezrekre nőtt az egy év alatt kivándorlók tömege. Hallatlan összeget ért el a kivándorlók száma, olyan összeget, a mely nem .olyan kis országot, mint mi, a hol a népesség igen csekély, hanem egy nagy birodalmat is képes volna megingatni. Egy országnak, a hol a kivándorlók száma egy évben megközeliti a százezret, a hol a kivándorlás szakadatlanul, progressziókban nő ; egy országnak, a melynek gazdaközönsége panaszkodik a munkáskéz hiánya miatt, a melynek munkásai panaszkodnak a munka hiánya miatt, . . . Széll Kálmán miniszterelnök: Csábítják a nagy keresetek! Barta Ödön: . . . nem azzal kell dicsekednie és nem szabad azzal megelégednie, hogy rendőri szabályokkal korlátozza a kivándorlást, mert az nem orvoslása a bajnak. (Elénk helyeslés a szélsölaloldalon. Zaj jobbfelöl.) A t. képviselő urak nagyon kevéssé honorálják azt a fáradságot, a melyet az embernek vennie kell, hogy vakáczióra Tágyó ház előtt a misera plebs-et érdeklő kérdéseket tárgyaljon. (Igaz! JJgy van! a szélsöbaloldahn.) Nessi Pál: Nem érdekli őket a kivándorlás Barta Ödön: A bün, a melyről beszélek, az hogy a mi kivándorlóink nem részesülnek a kormány részéről az állam nevében, tehát az államnak azon támogatásában és atyai gondozásában, melyben minden családfőnek a maga családtagjait részesítenie kell, akár külföldre mennek, akár itthon vannak. Micsoda apa volna az, a ki külföldre vándorolt fiáról egyszerre levenné a kezét, mondván, hogy az külföldön van s így nem kell azzal törődnie. Minél messzebb megy az, annál nagyobb gondossággal kell óvni minden lépését, annál nagyobb körültekintéssel kell körülbástyázni minden veszély ellen, mely érheti. Nálunk, abban a perczben, a melyben a kivándorlónak azt az u. n. útlevelet, azt a pecsétes írást, mint a magyar állam utolsó megnyilatkozását a kezébe adják, abban a perczben Magyarországra nézve az illető elveszett, abban a perczben az illető magára nézve Magyarországot elveszettnek tekinti. (Igaz! JJgy van! a szélsőbaloldalon.) Az állam gondozó keze, az állam támogatása és tekintélye rá nézve megszűnt és legfeljebb arról ismeri még meg, hogy a határon valahol egy szuronyos csendőr megkérdezi tőle, van-e útlevele? Azontúl még egyszer találkozik a magyar állammal, de csak egy vonatkozásban, egyetlenegyben, ha t. i. mint katonaszökevény ment ki, vagy ne mondjuk, mint katonaszökevény, hanem kiment oly korban, a melyben valami czimen hadkötelességének teljesítésére még szorítani lehet. Ekkor meglátják még az illetőt, de másnemű aktákat a t. kormány az Amerikában, vagy másutt lévő kivándorlókért nem intéz. Katonai ügyekben igenis százezrekre menő vexatórius megkeresések mennek ki. Ha megemlítettem, hogy katonai ügyekben felkeresik őket külföldön is ós ez által gyűlöltté teszszük előttük ezt az országot, a mely még külföldön is csak üldözi őket, mert hiszen nem is magyar hadseregbe kívánja őket, még csak azt kell megemlítenem, hogy ez a kérdés, ennek a kérdésnek rendezetlen volta és ez a soha meg nem szűnő üldözés akadályozza meg kivándorlóink legnagyobb részét abban, hogy valaha visszatérjen. A helyett tehát, hogy azt a kivándorlásra szoruló, munka- vagy keresetnélküli, az itteni küzdést már megunt embert kikisérnők gyámolitólag a külföldre; a helyett, hogy rajta tartanok kezünket és vezetnők, irányitanók, mielőbbi visszatérését lehetővé tennők ; a helyett, hogy megtartanék az állam kötelékében s ápolnék benne a magyar nemzeti eszme nagyságát és a hazaszeretetet, üldözőbe veszszük őt és terrorizmusunkkal fenyegetjük: »Hogy ha visszajösz, jaj neked, mert minden bün számára van elévülés, csak a katonai kötelezettség teljesítésének elmulasztására nincs; mindent megbocsátanak ez országban; ha váltót hamisítottál, meg van az elévülés; ha sikkasztottál, még rövidebb időbe kerül az elévülés; ha embert öltél is, akkor is van elévülés. (Mozgás balfelöl.) Széll Kálmán miniszterelnök: A katonai kötelezettséget nem lehet elengedni! Barta Ödön: Nem is arról beszélek, hogy elengedjük, csak azt mondom, hogy arra nézve nincs elévülés, . . . (Helyeslés a szélsöbaloldahn.) Thaly Kálmán: Van! Barta Ödön: . . . mert ha az illető bizonyos koron belül akármikor visszajő, a törvény értelmében kényszersorozás aláesik; kényszersorozás utján és büntetésből sorozzák be. Ne méltóztassék Thaly Kálmán t. képviselőtársamnak rossz néven venni, ha kijelentem, hogy megnéztem a törvényt, és hogy tudom, mit beszélek. Ez így van. — Kivándorlóink legnagyobb része a 15 és 40 év közötti legerősebb munkásokból kerül ki; a legjobb emberanyagunk vándorol ki, a
