Képviselőházi napló, 1901. IV. kötet • 1902. márczius 4–márczius 20.

Ülésnapok - 1901-75

75. országos ülés 1902 márczius 18-án, kedden. 337 melynek kora összeesik egyszersmind a katonai kötelezettségi korral is. E tekintetben két rossz között választhat a kivándorló: vagy odakünn marad polgárnak és lemond hazájáról, vagy ha visszajő, kényszersorozás utján besoroztatik. Hogy a kettő közül melyiket válaszsza, arról azután gondoskodnak azon propagandák, a melyek odakünn, mihelyt partra szállt, rögtön ápolás és gondozás alá veszik azt a külföldre ment magyart. — Erről a kérdésről szintén meg kell pár szóval emlékeznem. (Halljuk! Halljuk! a szélsobaloldálon.) A midőn az a magyar ember Hamburgból NewYorkba ér, akkor rögtön gondozás alá veszik az úgynevezett czápák. (Mozgás a szélsobaloldálon.) Azok a czápák nem valamely tengeri állatok, hanem földön járó lények, a melyek azonban elnyelik azt a kis erőt és önállóságot, emberben és pénzben, a mit az illető magával visz. Attól a percztől kezdve az a kivándorló az egyik veszedelemből a másikba kerül, és nincs, a ki gondozza, mert a mint a konzulátusaink el vannak helyezve, és a milyen a szervezetük .... Nessi Pál: Nem is a mienk! Barta Ödön: ... és a melyik nem is a mienk — habár véletlenül az Amerikában levő konzulátusokról nem beszélhetek igy, mert NewYorkban, Pittsburgban pl. magyar ember van a konzulátus élén, tehát erről nem lehet szó, hanem — az az intézmény nem magyar; azt az intézményt a külföldön, mint osztrákot ismerik, mint a hogy minden külképviseleti tényezőnket ilyennek tekintik. Széll Kálmán miniszterelnök: Ma már nem! (Mozgás a szélsobaloldálon.) Barta Ödön: Biztosithatom a miniszterelnök urat, hogy ha ma kimegy Francziaországba és nem mondja meg, hogy Magyarország miniszterelnöke, akkor a kimutatásban ő is mint osztrák fog szerepelni. (Derültség a szélsobaloldálon. Ellenmondások jobbfel',1.) fia inkognitó megy ki a t. miniszterelnök ur, akkor mindenesetre abban a kimutatásban, mint ilyen fog szerepelni, pedig Erancziaország közelebb van hozzánk, mint Amerika. (Mozgás a szélsobaloldálon.) Széll Kálmán miniszterelnök: Ott Ausztriát sem ismerik! Barta Ödön: A mi a kivándorlás okainak megszüntetési módjait illeti, azt hiszem, hogy ennek a kérdésnek egy egészen külön fejezetet kell szentelni. Most itt csak a kivándorlók sorsáról akartam megemlékezni. Mindenekelőtt azt a magyar kivándorlót nem viszik magyar hajóra. Nem is szólva arról az időpontról, a midőn kiérkezik, abban a perczben már, a midőn hajóra lép, az a hajóügynök őt idegen kéz számára aquirálja. Idegen kéz küldi a hajójegyeket, és az, a mi ezen a czimen Magyarország legszegényebb rétegeinek kezéből — tehát véres verejték árán szerezve — a »Norddeutscher Lloyd,« és más ilyen idegen társulatok zsebébe, mint haszon vándorol, (Ugy van / a szélsöbalolKÉPVH. NAPLÓ. 1901 1906. IV. KÖTET. dalon.) már magában véve is elég nagy összeg, elég nagy állami és nemzeti veszteség arra, hogy azt mondhassuk, hogy ezen a téren minden mulasztás bün. (Ugy van! a szélsobaloldálon.) A hajójegy ára csak távolról érinti azt az összeget, a melylyel ezen a czimen adózik a legszegényebb magyar néposztály a külföldnek, mert hiszen azt az élelmezést, azt a fogyasztást, a mely a hajókon a közlekedés közben és az illetőknek egy pár hétig tartó vesztegzára alatt a kivándorlók ellátására íordittatik, azt minden hajó adja — annak árát mind a külföld nyeli el, (Mozgás a szélsobaloldálon.) és az mind idegen vagyonná válik. Az a pénz, a mit onnan visszaküldenek, csak egy kis része annak, a mit itt elveszítünk embererőben, a mit másrészről nekünk vissza nem adnak soha. A mit visszaküldenek, az körülbelül 15 millió dollárra megy az utolsó esztendőben, és annak körülbelül a fele Magyarországra jut, a Szt. István koronájához tartozó országokra. Körülbelül tehát 40 millió korona az, a mi ide évenkint bejön, és hogyha a t. miniszterelnök ur olyan nagy súlyt helyez arra, hogy mennyi pénz jön be, akkor engedje meg, hogy én konstatáljam, hogy ennek a pénznek nagy része már jövetele közben elkallódik azért, mert a külföldön alattvalóink, polgártársaink semmiféle gondozásban nem részesülnek. Egynéhány millió, — ha tisztességesen számolnánk el, legalább is ennyi — közvetítési nyereség marad az u. n. bankoknak kezében különböző czimeken, mint: árfolyam-átszámítás, postai dij, levelezés, jegyzőkönyv felvétele, azonosság-igazolás stb. Annyit harácsolnak el abból a keresményből, a mennyi nekik tetszik és ez mind azért van, mert a magyar állam gondozó kezét ott élvezni nem lehet senkinek, ott a magyar államot nem ismeri senki, ott minden annak a kezében vau, a ki épen reá tudja tenni a kezét. A sürgős teendők tehát kétfélék. Egyrészről kétségtelen, hogy mindent el kell követni az állam minden tényezőjének, és igy első sorban a kormánynak arra, hogy a kivándorlás, okai bár nem minden helyen azonosak, de nagyjában mégis azonosak egy tekintetben és ezt a külföldön is elismerik, t. i. abból a gazdasági bajból származnak, mely Magyarország gazdaközönségét sújtja, melynek alsó rétegei három hónapi keresményükből nem képesek szükségleteiket fedezni, hogy — mondom — ezen okok megszűnjenek. Közös vámterülettel iparfejlesztést sohasem fognak elérni a t. miniszter urak. Segíteni kell itt más irányban is, igy a kisbirtokosok hitelének rendezésével, főképen pedig általában a keresetforrások megnyitásával. A mig a kivándorlási ok és ösztön — mert nem nevezhetem másnak — tart, addig ezzel a tényezővel, mint közgazdasági momentummal számolni is kell és pedig sürgősen, mert minden nap, a mely ebben a kérdésben elvész, egynéhány százezer magyar állampolgár exisztencziájának és magyar állam43