Képviselőházi napló, 1901. IV. kötet • 1902. márczius 4–márczius 20.

Ülésnapok - 1901-75

75. országos ülés 1902 márczius 18-án, kedden. 319 hiányokra, hogy miképen lehetne a mai körülmények között a mai helyzetnek megfelelően azokat megszüntetni. Hogy az az áldozat, a mit az állam a közgazdaságnak ezen ágazatára fordított, nem hiábavaló volt, meghozta a maga gyümölcseit, azt hiszem, nem kétli senki sem. A megmér he tétlenül nagyérdemű, felejthetetlen Kozma Ferencz volt az, a ki lótenyésztésünk jelenlegi rendszerét megalapította. De az idő haladt, és ha ma azzal számolnunk kell, — eló'rebocsátottam, hogy én általában helyeslem ez irányt, — ennek a nagy áldozatnak az én hitem szerint, s azt hiszem, a ház minden t. tagjának nézete szerint is ugy kell emberileg lehető jól elhelyezve lennie, hogy mentül nagyobb gyümölcsöket is hozzon. Mondom, helyeseltem és helyeslem az irányt, és mindennek daczára nem habozom kimondani azt, hogy ma lótenyésztésünk hanyatlik ugy anyagilag, mint mennyiségileg. Miért? Az az uj friss vér, meby megboldogult Kozma Ferencz megállapított terve szerint a méntelepek intézménye által a magyar lótenyésztésbe belehozatott, óriási mértékben elővitte azt, hogy magyarul mondjam, trájbolta. A lótenyésztés fellendült, hihetetlen mórveket öltött és az az áldozat, melyet reá az ország fordított, igazán gyümölcsöző volt. De mi következett? Nemcsak a stagnáczió, hanem egy bizonyos mérvű hanyatlás. Én ennek az okát nem az intézménynek helytelen voltában keresem, hanem abban a körülményben, hogy már az utóbbi generáczió egy bizonyos ponton felülemelkedni nem tud. Mert mi történt? A legjobb tenyészanyag, a mely termeltetett, a vásárra ment és megmaradt a tenyésztésben az, a mit el nem adtak és ez kereszteztetett minden rendszer nélkül. Itt már nagy hibák történtek, s ennek mi lett a következése ? Ha ma méltóztatik megnézni egy lóvásárt, talán 1000 ló közül alig akad egy vagy kettő, a melyik a remonda mértéket megütné. A komisszió elé vitt lovaknak talán két százaléka alkalmas. Mikor ily nagy áldozatot hoztunk, mikor — hangsúlyozni sem kell, hisz mindenki tudja — ez először is közgazdasági, másodszor honvédelmi érdek és a dolog mégis igy áll: akkor itt bajnak kell lenni és ezen lehetőleg segíteni kell. Ezen pedig ugy lehet segíteni, ha konstatáljuk, hogy hol van a hiba. Az első hiba az, hogy az u. n. méntenyésztés odajutott, hogy csak a rosszból tenyészt; másodszor minden rendszer nélkül keresztez, vagyis az u. n. vidéki típusok megalakitására nem fordittatik kellő gond. Kétségtelen továbbá, hogy az ország lótenyésztésének előre vitelére még számszerűleg sem elég a ménszaporulat. Ki kell tehát jelentenem azt az elvi nézetemet, hogy nem helyes, hogy az ország jelenlegi helyzetében más közgazdasági ágak rovására ez az ágazat még nagyobb dotáczióban részesüljön. Ebből következik, hogy ezzel a dotáczióval igyekezzünk azt az u. n, rendszert ugy megalakítani, hogy mentül több ménnel láthassuk el a szükségletet, mentül jobban kihasználtassanak azok a mének, hogy a vidéki lótipusok megteremtessenek és végül, hogy az öröklött hibák lehetőleg kiküszöböltessenek. Szükséges továbbá, hogy az a költség, a mely a méatelepekre fordittatik, jövőre fokozatosan apasztassék olyképen, hogy annak a közönségnek legalább ilyen nagy mértékben ne legyen szüksége az állami támogatásra. Azt hiszem, kívánatos, hogy ezt a czélt, ezt az állapotot valamikor elérjük. Nem akarok a részletekre bővebben kitérni, csak egyszerűen jelzem, hogy a mének kezelésénél óriási mennyiséget lehet megtakarítani, ha a mének bizonyos megállapított rendszer szerint a megbízható tenyésztők tulajdonába átmennek. Ezen megtakarításnál az a nézetem, hogy ha a megtakarított összeget ismét hasonló czélokra fordítjuk, a mén-létszámot nagy mértékben emelhetjük. De ezek csak elvi kijelentések. Ennél a kérdésnél azonban épen olyan nagy fontosságúnak tartom az értékesítés kérdését. Ugy hiszem, mindenki egyetért velem, midőn azt állítom, hogy ezen ágazatnak ápolása, előbbrevitele ugy közgazdasági, mint védelmi szempontból teljesen azonos érdeke a hadseregnek és a tenyésztőnek. Hogy ez ma nincs harmóniában, arról nem akarok szólani, azt hiszem, ezt mindnyájan tudjuk. Pedig a hadseregnek nem mindegy az, hogy a lóanyag csakugyan hanyatlik. Hiszen akkor honnan fogja fedezni a maga szükségletét? Ezt be kell látnia. Tehát azt a módozatot, a melylyel a harmóniát teljesen helyreállíthatjuk, előbb-utóbb csakugyan meg kell találnunk, de meg is találhatjuk, mihelyt akarjuk. Mert én azt hiszem, hogy a lótenyésztést csak annak a három faktornak, a mely legjobban van érdekelve, t. i. az állam, a hadsereg és a lótenyésztő közönségnek együttes működése viheti arra a fokra, a melyre azt csakugyan vinni kell és lehetséges. Miután mondottam, hogy nem akarok egyes részletekre kiterjeszkedni, meg méltóztatnak engedni, hogy ezzel befejezzem beszédemet. A tételt elfogadom. (Helyeslés a jobboldalon.) Elnök: Szólásra senki sincs feljegyezve. Kivan valaki a t. képviselőház tagjai közül szólani ? (Nem!) Ha nem, a vitát bezárom. Darányi Ignácz földmivelésügyi miniszter: T. képviselőház! (Halljuk ! Halljuk!) Méltóztassék megengedni, hogy igen röviden reflektáljak Hammersberg és Farkas képviselő urak felszólalásaira. (Halljuk! Halljuk!) Azt hiszem, azt a kívánságot, hogy az arab vérre és annak f entartására és a minőség emelésére azt a súlyt fektessük, a mely Magyarország viszonyai közt különösen indokolt, mindenki méltányolja, és a kormány nemcsak nem zárkózik el ez elől, de teljes tudatában van annak, hogy a mi különös viszonyaink közt az arab vérnek fentartása életkérdés a lótenyésztés további emelése érdekében. (Helyeslés.) Ezért történt, hogy