Képviselőházi napló, 1901. IV. kötet • 1902. márczius 4–márczius 20.

Ülésnapok - 1901-72

?$. országos ütés 1902 márczius 13-án, csütörtökön. 247 nak nem szabad építeni, mert azt felülvizsgálja ] a miniszteri tanácsos, a műszaki tanácsos, a folyamniérnök, stb. Szóval az autonómia csak olyan papíron létező dolog. Én nem vagyok az ellen, hogy ott, a hol szigorúság kell, a hol rendetlenség van, vagy másképen boldogulni nem lehet, vagy a hol az értelem hiányzik, bizonyos korlátokat tartsunk fenn, hogy magának kárt ne csináljon az illető; de a hol arra szükség nincsen, hogy ott is helye legyen a miniszteri omnipotencziának, hogy egy lépést sem lehessen tenni, az ő tudta nélkül, egy ó'rházat sem lehessen csinálni az ő felülvizsgálata nélkül, hát ez utoljára mégis csak sok. Hiszen nem is megyek tovább. Ott volt pl. a beregi társulatnál 190.000 hold. A minisztérium hozta a tervezetet, az csináltatta meg és hagyta helyben, miniszteri biztost nevezett oda a vármegyére, az hajtotta végre a munkát; nem tudom, hány millióba került mindaddig, mig azok a munkálatok be nem végeztettek, de abba a munkálatba, mig tartott, halandó ember bele nem szólhatott és mikor már készen volt, akkor jön a miniszteri biztos, s azt mondja nekem, nem volt jó. Hát én csináltam a munkálatot? Én nem csináltam, nem is szólhattam bele. Én csak médium voltam, a ki szenvedtem, cselekvő annyiban voltam, hogy fizettem érte. De ennem csináltam. Mert ha én csináltam volna, mint odavaló ember, a nélkül, hogy triangulumot vagy léniát vettem volna a kezembe, praktikus észszel jobban megcsináltam volna. Mikor ez igy volt, — méltóztatnak tudni, hogy egy 190.000 holdas területű társulatnak igazgatósága, mérnöke, segédszemélyzete és az egész berendezése egészen más, mint egy 100.000 holdas társulatnak, —• mondom, mikor ez igy volt, akkor a miniszter neki megy és azt mondja, hogy mert ez a társulat a vizet nem birja levezetni a Szernyemocsárból, kiszakít a társulatból 15.000 holdat és akkor látjuk azt, hogy ez a 15.000 hold meg van nyomorítva, valami 36.000 holdat reánk löknek és ott kanalizáltatni kellett; megcsináltatták velünk, de soha a társulat abból egy krajczárt nem látott. Hanem akkor 30.000—35.000 holdat, odacsatolnak a 15.000 holdhoz, hogy éljen. És mi fizetünk; de nekünk a , fáradságunk és költségünk kárba veszett. És most mi lett a vége? Mi azt mondtuk, a minisztérium hagyta helyben a tervezetet, a miniszteri biztos hajtotta végre, csak felülről jöhet minden tudomány és adomány Magyarországon; rossz felülről hogy is jöhetne, pláne minisztériumtól, a hol annyi okos ember rágja a tollat. Kisült, hogy másik kanálist csináltak és lépten-nyomon halomszámra hozzák a beperesitést, mert ez nyakon öntötte az egész vidéket, most is ugy van. Nem elleneztük, de be akartuk várni az esetet, a mely be is következett: ha szükség lesz rá, megcsináljuk, ha nem szükséges, mint a hogy fel sem tételezzük, hogy rossz legyen, hát j hasztalan költséget ne csináljunk. És mi lett ennek a vége? Per és zenebona. Azt mondtuk: akkor bocsátunk ki, ha majd veletek leszámoltunk. A t. miniszter ur azt mondta, hogy most kell.. Ebből azután folytonos baj lett, minden kérdésből per, veszedelem és szóval nyakunkon még az egész költséges apparátus ott maradt mindenestül, és most 60 — 70.000 holddal kevesebb fizeti az egész terhet, mint a mennyi ezelőtt fizette. A Tiszával nem akarok tovább foglalkozni, csak arra kérem a t. miniszter urat, — nem mondom, hogy nincsenek társulatok, a melyek bírják; vannak, a melyek gazdagok, itt az Alföldön, — méltóztassanak elhinni, hogy odafenn, nálunk, ezt az óriás adót alig birják. Aztán meg bizonytalan ez az adó. Legalább tudnók, hogy mennyi. De egyszerre csak jön a rendelet, ezt, meg ezt kell csinálni, hozzá kell járulni, van pénz, nincs pénz, nem bánják; a mig pénzt látnak fizetni kell. Ez a partrendezés nem terhelhet minket. Nem a mi hanyagságunk okozta a bajt. Kimutattuk, hogy 1850-től egészen a legutóbbi időkig, 3—4 évvel ezelőttig, az állam óriási negligencziával járt el. Ebből származott a baj; és miután a partszakadás leginkább nálunk van, mert a meder ott leginkább el van fajulva, méltóztassék minket ebből a játékból kihagyni és ezt a dolgot állami költségen méltóztassék megcsinálni. Most, t. ház, áttérek a másik folyóra, a Dunára. {Mozgás. Felkiáltások: Három óra /) Széll Kálmán miniszterelnök: Halljuk! Halljuk! Uray Imre: Igyekezem, a mennyire lehet, rövidnek lenni, de nem lehet, mert másik nagy tárgyam is van. {Halljuk! Halljuk!) A Dunán igy van az eset. (Halljuk! Halljuk!) Nem fogok hosszas lenni. A komáromi ármentesitő társulat, a melynek egyik birtokosa a miniszter ur is, két árvizet élt át. Fájdalom, én is. A miniszter ur elviseli, örüljön, elbírhatja, de én már keservesebben viselem el. (Derültséf].) Elég az hozzá, hogy jövök egyszer a mezőről haza, a Leli korcsma táján három méternyi borzasztó gödör van. Ott kever egy ember, mialatt a töltésen át vastagon, mint a karom ömlik a viz. Felkeltem az embert, kérdem, mit csinál. Azt mondja, hogy alszik. » Nincs más helye?« kérdem. »Ide vagyok rendelve«, feleli, »hogy őrizzem ezt a helyet«. »Akkor hát ne aludjék*, mondom neki, »hanem őrizze. Mit fizetnek magának ?« »Két pengőt«. »Hát akkor menjen és jelentse be, hogy jön a viz«. » Nekem az nem kötelességem,« felelt, »Majd ha erre jönnek, bejelentem.« Jelentettem a főmérnöknek, a kormánybiztosnak, hogy ha valahol, e helyen fog a Duna kijönni. Azt mondták, nincs rá eset. De még rosszabbul lett. Augusztusban, éppen aratáskor, a mikor már le volt aratva, azon a szent helyen szakadt ki a part, és mindenünket elvitte, az