Képviselőházi napló, 1901. IV. kötet • 1902. márczius 4–márczius 20.
Ülésnapok - 1901-72
234 72. országos ülés 1902 márczius 13-án, csütörtökön. désekre és én szintén óhajtok azoknál időzni, (Halljuk! Halljuk!) mert azok közé tartoztam, a kik először szólaltak fel a meglevő központi hitelszövetkezeti törvény megalkotásakor. Akkor kimutattam azt, hogy a hitelszövetkezeti törvénynek ezen alakjában való megalkotása tulajdonképen csak egy disz, de nem szolgál arra, hogy az agyonterhelt kisgazdát tehermentesítsük, vagy a teljes elzülléstől megóvjuk. (Ugy van t Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Be is fogom igazolni azt, hogy az a központi hitelszövetkezet nem tangálja a többi eddig létező bankokat és takarékpénztárakat. Kecskeméthy Ferencz: Csak nem vágja maga alatt a fát! Major Ferencz: De nem is akarták létrehozatalával a meglevő bankokat és takarékpénztárakat tángálni, (Ugy van! Ugy van! a balés a szélsöbaloldálon.) mert nem versenyképessé tették, hanem egy olyan intézményt hoztak be, a mely magában jó, magában tesz szolgálatot, de az a kör, a melyben ezt a szolgálatot megteszi, oly kicsiny, hogy azon nagy szükségletnek, a mely úgyszólván kiáltólag szól felénk, talán kamatai kamatjának a kamatját sem képes fedezni. Pap Zoltán: Földhitelintézet kellene ! Major Ferencz: Mindnyájan tudjuk, hogy nemcsak a kis-, de a középgazda is milyen sok kötelezettséggel van terhelve; egyéb kötelezettségeihez társadalmi kötelezettségek is járulnak, a kisembernek pedig annyi az adója és községi kötelezettsége, hogy ő abból a kisbirtokából, ha más mellékjövedelmei nincsenek, eléldegélhet ugyan egypár évig, de biztosan elpusztul; elpusztul feltétlenül azon kamatos pénzek terhe alatt, a melyeket neki rendelkezésére bocsátanak. T. ház! Egy vidéki intézet egyik tisztviselőjétől kérdeztem, hogy ugyan milyenek a pénzügyi viszonyok a takarékpénztárakban, mert nagyon súlyos a válság és nagyon kevés a pénz és a gazda rendkívül meg van szorulva. -Azt felelték, hogy sohasem ment olyan jól a dolog, mint most, Természetes, hiszen oly nagymérvű ä pénzszükséglet, annyira rá van szorulva az a kisgazda ezekre a takarékpénztárakra, hogy kénytelen megadni a kölcsön után azt a nagy kamatot, a mely, a mint nagyon jól jegyezték meg előbb, nem tisztességes, hanem valóságos uzsorakamat. (Ugy van! Ugy van! a néppárton.) Tudjuk jól, hogy a kisgazdára nézve a takarékpénztárból való kölcsönfelvétel nem csak azt jelenti, hogy nem képes a kamatokat fizetni, hanem hogy napi szükségletei fedezésére az eszközöket aratástól aratásig: attól az uzsorástól, vagy attól a boltostól, a ki uzsorára dolgozik, kénytelen beszerezni, a hol pedig igen sokszor duplán fog a kréta, ugy, hogy mire aratásra kerül a sor, az aratásból nem marad semmije, sőt még adóssága lesz. Épen azért rendkívül nagy fontossággal bir a hitelviszonyok rendezése, a mit bizonyos, hogy más utón, mint szövetkezeti utón, nem lehet megcsinálni. Szükséges azonban, hogy az a szövetkezeti intézmény olyan legyen, hogy megfeleljen ezen kívánalmaknak, és kéjjes legyen arra is, hogy a többi intézeteket rákényszerítse, hogy a kamatlábat leszállítsák olyanra, a milyennel dolgozik az a szövetkezet. (Helyeslés a néppárton.) Ezt kívánjuk és nem azt, hogy egyszerre megszűnjenek a bankok és takarékpénztárak, hanem hogy legyen egy olyan versenyképes intézet, a mely képes rászorítani á többi intézeteket, hogy a kamatlábat leszállítsák annyira, hogy mellette a kisember kéj>es legyen megélni. Nem azt mondom, hogy a létező intézmény nem jó önmagában, hanem azt, hogy az a keret, a melyben megalkottatott, oly kisszerű, hogy képtelen arra az akczióra, a melyet mi általa el akarunk érni. Az eddigi forgalom 30 millió koronáig terjed évenkint. Ez semmi, ez még a kamatok kamatját sem fedezi annak a megterheltetésnek, a mely az ország kis- és nagybirtokos osztályának vállain nyugszik. Mikor ezt a törvényjavaslatot itt tárgyaltuk, reámutattam, hogy helytelen a pénzt ugy összeszedni mint könyöradományokat, felhívni az embereket, hogy te Péter, te Pál, te nagyobb, te kisebb ember, gyere ide, állj be egy-két részvénynyel és ezen az utón szerezzük be az alaptőkét, mert ilyen módon a magyar földbirtokos osztályt megmenteni nem lehet. Az államnak módjában áll, hogy lehetővé tegye, hogy egy olyan alap álljon rendelkezésére, a mely a czélnak megfelel. Akkor én azt mondtam, hogy ezen központi hitelszövetkezetet ugy kellett volna megalkotni, hogy az állam maga garantirozza a befizetett összegeket; ezt megteheti, mert hiszen teljesen a kezében van az a központi hitelszövetkezet, akkor foghatja meg, a mikor akarja, akkor nyúlhat hozzá, a mikor akarja, akkor vizsgálhatja felül, a mikor akarja. Szervezete olyan, mint hogyha tulajdonképen az egész szövetkezet az államé lenne, akkora hatalma és hatásköre van felette az államnak. Kérdés már most, hogy mi gátolja az államot abban, hogy ne biztosítsa a kötvényeket? Ha biztosítja, — nem kell 4 0 / 0 , elég lesz S 1 ^ 0 ^ erejéig is — és akkor a forgalomban lévő pénz nem 34 millió korona lesz, hanem van annyi pénz a világpiaczon, hogy több 100 millió korona áll rendelkezésre. Ez történeti dolog és az én véleményem voit. De tudomással birok arról, hogy maga az ankét és a jogügyi bizottság is így ajánlotta a pénzügyminiszter urnak, a pénzügyminiszter ur azonban nem fogadta el ezt a javaslatot. (Egy hang a néppárton: Nem ö találta ki!) Azt nem tudom. Hanem talán a pénzintézetekkel szemben nem akart ilyen intézményt teremteni, a mely versenyképes lett volna a pénzintézetekkel. De az tény, hogy a pénzügyminiszter ur azzal indokolta a visszautasítást, hogy én jótállást nem vállalok, hogy az állam garantálja az üzletrészeket. Hát elhiszem, t. ház, hogy jóhiszemüleg és aggodalomból tette ezt a
