Képviselőházi napló, 1901. IV. kötet • 1902. márczius 4–márczius 20.

Ülésnapok - 1901-71

216 71. országos ülés 1902 márczius 12-én, szerdán. alkuvás és szervilizmus szelleme uralkodik. Ez a szervilizmus oka annak, hogy a magyar szabadságharcz emlékművét húsz év óta nem vagyunk képesek felállitani. Bátor leszek röviden felsorolni a tényeket. (Ralijuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) 1882. november 8-án Budapest székesfőváros törvényhatósági bizottságában indítványt tettek az iránt, hogy a szabadságharcz kiváló férfiainak hozzájuk és a fővároshoz méltó kegyeletes emléket állítsanak. A főváros azonnal 50.000 koronát szavazott meg e czélra és a czél megvalósítására egy 50 tagú bizottságot küldött ki. Ezen bizottság megalakulván, elnökéül a fővárosnak akkori hazafias alpolgármesterét, Gerlóczy Károlyt választotta meg, és saját köréből egy pénzügyi és egy művészi albizottságot alakított. A gyűjtés megindult, oly eredménynyel, hogy 1889. június 4-én, 5-én és 6-án már megjelentek a hivatalos lapban a .pályázati feltételek. A pályázat 1890. deczember 31-én lejárt, (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloläalon.) és a pályabiróság már 1891. márczius 31-én határozott. Határozott pedig akképen, hogy három szobrásznak: Bénának, Stróblnak és Zalának egyenkint 2400 koronás, és három művésznek: Donátbnak, Küllőnek és Széchynek egyenkint 1200 koronás tiszteletdijat szavazott meg, azonban a kivitelre egy pályamunkát sem fogadott el. Eddig rendben volna, de most kezdődött a dolog szomorú oldala, mert a bizottság egyúttal azt határozta, hogy egyelőre üléseit elnapolja, és ujabb pályázatot nem ir ki. Ezután a hosszú semmittevés korszaka következett a bizottságra, mig végre Gerlóczy Károly alpolgármester nyugdíjaztatván, minden, állásával kapcsolatosan viselt tisztéről lemondott; igy lemondott e bizottság elnöki tisztéről is, és ekkor kénytelen volt a bizottság elnök választása czéljából újból összejönni. Meg is találta azt a mostani polgármesternek, Halmos Jánosnak személyében, de ő a bizottságot összehiván, a helyett, hogy tettre serkentette volna, egy hosszú halasztási indítványt adott be, t. i. azt indítványozta, hogy a művészeti bizottság dolgozzon ki egy programmot és álljon elő konkrét javaslattal és egyúttal arra utasíttatta magát, hogy tegyen előterjesztést ezen bizottságnak száztagúvá történendő kiegészítésére, mert hiszen ezen borzasztó munkát: 20 év alatt öt ülést tartani, 50 tag nem birja ki, ehhez okvetlenül száz tag szükséges. így került ezen ügy elodázásának fonala Halmos János polgármester kezébe, a ki ezt a bizottságot 4 év óta egyetlenegyszer sem hivta össze. Midőn még csak azt akarom konstatálni, hogy a kimutatás szerint 1902. január 27-én az értékpapírokat névérték szerint véve 598.098 korona 22 fillér állott a bizottság rendelkezésére, kiegészítésül azt jegyzem meg, hogy egy gutgesinnt polgártárs a bizottságban azt is javasolta, hogy vizsgálják meg, vájjon ez az összeg elegendő lesz-e arra, hogy abból a szabadságharczosokhoz méltó emlékszobrot állithassanak fel. És ekkor azon meggyőződésre jutottak a gutgesinnt polgártársak, hogy ez az összeg csekély arra a czélra és hogy e czélból legalább egymillió koronára volna szükség. Én nem akartam senkit sem vádolni, legkevésbbé akarom a miniszterelnök urat, mert hiszen húsz évre nyúlnak ezen dolgok gyökerei vissza és a miniszterelnök urnak abban része nem volt, de mikor itt a fővárosban ezer és ezer kenyérre éhes és dolgozni vágyó ember várja a munkát, akkor háromszázezer forintot itt hevertetni és nem adni oda a munkásoknak, legalább is könynyelmüség, ha nem bün. De mégis meg kell vádolnom a bízottságnak minden egyes tagját és annak elnökét a polgármestert, mert ha valaki egy czél szolgálatába szegődik, ha valaki egy tisztet elvállal, vagy feleljen meg annak, vagy mondjon le és adja vissza megbízatását azoknak, a kik őt megbízták. Kedvem volna ezen bizottsági tagok névsorát elővenni, hogy egyszer, s mindenkor, mint a kötelességmulasztás példáit, pellengérre állítsam őket az utókor előtt. (Halljuk! Halljak! a szélsöbaloläalon.) Azonban most egy talán kényesnek tetsző kérdésre kell kitérnem. Azt mondják ugyanis, hogy a magyar szabadságharcz emlékének oszlopát nem lehet fölállitani azért, mert van valaki, a kire nézve ezen szobor felállítása olyan kényes volna, hogy érzelmeit és érzékenységét sértené. Én ezt nem hiszem, nem hihetem el, sőt azt mondom, hogy a legnagyobb illojalitás ezt állítani, (ügy van! TJgy van! a szélsöbaloläalon.) mert a nagylelkű magyar nemzet megbocsátott az uralkodóháznak, mikor 1867-ben vele és általa a kiegyezést megkötötte Ausztriával, a feledés fátyolát borította azon félreértésekre, a melyek kétségtelenül meg voltak köztünk, de viszonzásul az uralkodó is a feledés fátyolát borította azokra akkor, a midőn egy igazán magyarlelkü bölcs tanácsadójának, gróf Andrássy Gyula tanácsára a neki felajánlott koronázási ajándékot a honvédeknek ajándékozta. Midőn a nemzet és az uralkodó a feledés homályába akarták ezen kérdéseket takarni, akkor nem szabad feltételezni azt illojalitás nélkül, hogy az az uralkodó ellentétbe akarna helyezkedni a nemzet kívánságaival, vágyaival, aspiráczióival, hogy reá nézve kellemetlen volna az, ha a nemzet az érte vérzett hű fiait emlékoszloppal jutalmazná meg. (Mozgás a szélsöbaloläalon.) De tegyük fel, hogy igy volna, hisz ott vannak a tanácsosok, a kik arra vannak hivatva, hogy az aggodalmakat eloszlassák, a kik arra vannak hivatva, hogy felvilágosítsák az uralkodót arról, hogy ez a nemzet nem keres ellentéteket, hanem ez a bolond, hűséges nemzet csak fiait akarja megjutalmazni, rámutathatnának arra, mily óriási erkölcsi erő és tőke