Képviselőházi napló, 1901. IV. kötet • 1902. márczius 4–márczius 20.

Ülésnapok - 1901-71

204 71. országos ülés 1902 márczius 12-én, szerdán. A havasi községek oláh lakosságának tehát nemcsak meg volt, de meg van adva ma is a mód és alkalom a keresetéhez és faipari szükségleteit kielégítő faanyagnak olcsó és becsületes utón való megszerzéséhez, a munkával való keresethez és a szükséges legelőterületek használásához. Ezzel azonban nem akarom azt mondani, hogy összes életszükségleteit ezekből fedezhetné; de erre nincs is rászorulva, mert a havasi községek minden egyes lakosának van szántóföldje, van rétje, van azonkivül közös legelőjük és, a mint volt szerencsém már kimutatni, meglehetős nagy kiterjedésű közös erdőbirtokuk is. Csak azt kívántam beigazolni, hogy a magyar kincstár a kellő áldozatok meghozatala mellett megadja ennek a népnek a lehetőséget arra, hogy kellő szorgalommal, kellő munkássággal, a meglévő kereseti források kiaknázásával igényeit is túlhaladó, teljesen biztositott megélhetése legyen. (Igaz! Ugy van! jobbfelöl.) És igy azt hiszem, hogy t. képviselőtársam meglehetősen régmúlt időkből festett egy képet, a mely ma már csak a képzeletnek a szüleménye, de a valóságban fel nem lelhető. (Ugy van! jobbfelöl.) Az elmondottakkal kapcsolatban legyen szabad az igen tisztelt földmivelésügyi miniszter urnak figyelmét különösen is kikérnem arra, hogy tiszta meggyőződésem, legjobb tudásom és a gyakorlati életben szerzett tapasztalataim szerint, a magyar erdőkincstárnak legalább is a nemzetiségek lakta vidékeken ugy, a mint azt tudomásom szerint az igen tisztelt miniszter ur már meg is kezdette, gazdálkodását még fokozottabb mértékben, talán teljes egészében a magasabb állami, a magyar nemzeti és kulturális szempontok alapjaira kellene helyezni (Élénk tetszés és helyeslés jobbfelöl.) az anyagi szempontokat pedig csak annyiban kellene figyelembe venni, hogy maga a gazdálkodás pénzügyi veszteséggel ne járjon. (Helyeslés jobbfelöl.) Ilyen irányú és ilyen alapra helyezett gazdálkodás mellett majdnem kétségtelen, hogy az igen tisztelt földmivelésügyi kormányzat egymagára is, ha kellő körültekintéssel és érzékkel bir, a mivel pedig az igen t. földmivelésügyi miniszter ur teljes mértékben fel van ruházva, egymagában is Isépes lesz legalább az erdélyi részekben az oláh nemzetiségi kérdést, ha nem is teljesen megszüntetni, de mindenesetre a maga megfelelő medrébe terelve, ártalmatlanná tenni. (Általános élénk helyeslés.) Ugyancsak magyar nemzeti szempontból tartom kivihetetlennek azt, hogy a síkföldi hitbizományi birtokok a kincstárnak ma tulajdonában levő felvidéki és erdélyrészi erdei birtokokba egyszerűen áthelyeztessenek. Kivihetetlennek és veszedelmesnek tartom ezt egyrészt és egyebek mellett azért, mert azokat az áldozatokat, a melyeket, mint fentebb is kimutattam, a magyar kincstár kötelességszerűen, — mert kell, hogy hozzon — a nép és a magyar nemzet érdekében meghoz ugy a fa-, mint a munkaadás és a legelőterületek használata tekintetében, valamint azt a felügyeletet és hatalmat, melyet a magyar állam kötelesség- és hivatásszerüleg gyakorolni kénytelen, és azt a hazafias szellemtől áthatott, magyar nemzeti szempontból is hivatásának magaslatán álló erdőtisztikar alkalmazását, melynek minden egyes tagja a magyar állami és nemzeti érdekeknek egy-egy védő őre, a határszéleken pedig védőbábtyája (Igaz! Ugy van! a jobb- ésa szélsöbaloldalon.) és a mely mindenütt, a hová csak lábát beteszi, a magyar hazafiság és a nemzeti érzület terjesztésének lelkes, tántoríthatatlan és fáradhatatlan apostola, valamint azokat a magasabb állami szempontokat, a melyek nemzeti létünkkel függnek össze és a melyeket a magyar kincstár gazdaságának irányelvétől elfogadni köteles és kénytelen, mindezeket a hitbizomány tulajdonosaitól és élvezőitől nemcsak követelni, de még csak kívánni sem lehet, és e mellett még arra sincsen biztos megnyugvásunk és biztosítékunk, vájjon annak a hitbizománynak élvezője, tulajdonosa együtt fog-e érezni mindig a magyar nemzettel és nem épen erőt és fegyvert, a nemzetiségi népben pedig támaszt adnánk-e neki épen magunk elíen. Azt hiszem, elég fényes példaképen állhat előttünk e tekintetben legalább egy irányban Bereg vármegye, a hol, daczára a több mint 180.000 kat. hold kiterjedésű hitbizományi erdő birtoknak, a melyhez még közel 42.000 kat. hold mezőgazdaság is csatlakozik és a hol a hitbizomány tulajdonosa és várományosa a nép iránt meleg érdeklődéssel és jóakarattal viseltetik, a kik mind a ketten kifogástalanul hazafiasán gondolkoznak, a nép érdekében áldozatkészek, a mit beigazoltak pl. azzal is, hogy a szükséges területeket azonnal rendelkezésre bocsátották, mégis az államnak kellett mindezek daczára is segitő kezét a nép érdekében kinyújtani, mert a hitbizomány tulajdonosa a legnagyobb áldozatkészség mellett sem lett volna és lenne képes azon nehéz és nagy feladatokat megoldani. (Általános, élénk helyeslés.) Pedig itt nemzetiségi szempontok sem képezhetik kérdés tárgyát, mert hiszen a rutén nép — jól ismerem — szelid, jámbor

; jóravaló, csendes ós a hazának hű gyermeke. Ámde méltóztassanak ugyanezeket az állapotokat és viszonyokat az erdólyrészi havasi oláhlakta vidékekre elképzelni, a hol a nép évtizedek óta a legádázabb gyűlölettel van eltelve minden iránt, a mi magyar és ha csak látja a magyar embert, szenvedólylyel kap a tüszőjébe rejtett késhez, melyet kéjórzettel döfne markolatig szivébe csak azért, mert magyarok vagyunk, habár életében sohse volt baja velünk, sohse látott, csak azért, mert a magyar állameszme szolgálatában állunk. Ilyen viszonyok mellett kivenni a fékentartó hatalmat és azt a helyes irányban egyedül alkalmazó hazafias kincstár kezéből átszármaztatni egyes, rendesen a nép, sajnos többnyire a magyar nemzet érdekeivel sem igen törődő egyének kezébe, lehet minden, csak nem helyes, csak