Képviselőházi napló, 1901. IV. kötet • 1902. márczius 4–márczius 20.

Ülésnapok - 1901-70

166 70. országos ülés Í902 márczius íl-én, kedden. nyit kapott, mint a szorgalmas. További következménye az volt, hogy az önálló és szabad munkás végre egyáltalában nem talált munkát, hogy a bérek folyton alábbszállottak, a szegényügy évi terbei pedig olyan rendkívüli mértékben emelkedtek, hogy 1817-ben 11 milliónyi összes lakosság mellett megközelítették a 190 millió korona összegét. Még súlyosabb és végzetesebb következményei voltak e rendszernek: a lakosság széles rétegeiben a becsületérzésnek alábbszállása, a könnyelmű családalapítás, mivel a bérpótlék a család nagysága szerint fizettetett, a gazdasági jólétnek csökkenése, a szegények számának végtelen felszaporodása; és mindezen bajokkal karöltve járt a lakosságnak elzüllése, rendháboritás, zendülés, gyújtogatás és hasonló veszedelmes jelenség. A tarthatatlan állapotnak csak 1834-ben az a nagyszabású törvényhozási alkotás vetett véget, a mely Angolország szegényügyének egész rendszerét a dologház intézményére fektette s a mely lényeges alkatelemeiben a mai napig érvényben maradt. A munkanélküliekkel szemben való eljárás második érdekes példáját, a melyre rövid idő előtt már e házban is hivatkozás történt, mutatja ötven évvel az angol kísérlet után a párisi u. n. snemzeti műhelyek« intézménye, a melyet a júliusi királyság bukása után az ideiglenes kormány egy munkástüntetés nyomása alatt létesített, s a mely mintegy három hónapi fennállás után 14 millió franknyi költséggel és az angol példához hasonló tanulsággal és hasonló következményekkel végződött: a szabad munkának megkárosításával, a gondatlanságnak és a lustaságnak előmozdításával, rendzavarásokkal stb. Ugyanilyen tapasztalatokkal járt az a kisérlet is, a melyet Hamburg városa a 19. század elején nagy gazdasági válság közepette munka tnyujtó intézményeivel tett, a melyekben nagy pénzügyi áldozatok után csakhamar nem tudta megtalálni azt a határt, a hol véget ért a munkanélküli szűkölködőknek segélyezése és a hol kezdetét vette a munkakereslet általános igényeinek a kielégitése, az egész munkapiacznak munkásokkal való ellátása. És ha ezek a korábbi időkből vett példák azt bizonyítják, hogy a munkanélküliség által okozott nyomor elleni védekezés problémája a munkára való jognak elismerésével és a »munkát, nem alamizsnát« hangoztató, magában véve helyes szegényügyi elvnek gyakorlati alkalmazásával, nagy gazdasági bajok közepette, meg nem oldható, az utolsó évtizedek fejlődése, az a gyökeres átalakulás, a melyen az ujabbkori gyári és nagy üzemek befolyása alatt a termelési és a fogyasztási viszonyok átmentek, az ipari és a költözködési és letelepedési szabadság azt a nagy állami és társadalmi feladatot, a mely belenyúl a velejébe és a legbensőbb titkába annak, a mit szocziáíis kérdésnek nevezünk, még súlyosabbá, még nehezebben megoldhatóvá tették. 8 valóban, az utolsó évtizedek története mutatja a társadalmi rend megzavarásának több mint egy esetét, a mely a munkaviszonyok mostohaságára vezethető vissza, s a mely e viszonyok bizonytalanságát azon súlyos gondok sorában, a melyek a jelenkor társadalmára nehezednek, mint a legnyomasztóbbak egyikét tünteti fel. Említettem, hogy az angol szegényügy 1834 óta a dologház intézményén épült fel, mely intézmény, eltekintve egyes szegényügyi ágazatoktól, pl. a gyermekvédelem terén beállott eltérő fejlődéstől, amaz ország szegényügyi rendszerének most is gerinczét képezi és egy czéltudatosan vezetett és czéltudatosan működő hatósági szervezetben birja tevékenységének közegeit. És ez a hatósági szegényápolás kiegészítést és támogatást nyert a magánjótékonyságnak azon messze elágazó társadalmi szervezetével, a mely főleg 1869 óta Goschen akkori pénzügyminiszter kezdeményezésére Londonban az önkéntes jótékonyság egyöntetű szervezésére megalakult társulat példája után az angol szegényügyben gyökeret vert. És ez a hatósági és társadalmi kettős szervezet, a melyet megedzett sok évi munkának tapasztalata, elégtelennek bizonyult, midőn Londonban az 1885 6. évi télnek rendkívüli szigorához hozzájárult egy nagy ipari válság, a mely nagyszámú munkás elbocsátásával és jelentékeny bérleszállitásokkal járt. S midőn a munkanélkülieknek ezrei a Trafalgartéren csoportosultak és tüntettek, midőn hozzájok csatlakozott a nagy városnak az az állandó eleme, a mely jó időben sem gondol becsüleletes munkára, midőn épen ezek a munkakerülők lettek hangadókká az egész mozgalomban, midőn a vagyonosabb osztályok tulajdonuk biztonságát kezdették félteni, s midőn a szegényügynek és a jótékonyságnak fennálló hatósági és társadalmi szervezete lehetetlennek bizonyult a nagy nyomorral és Ínséggel szemben, maga a lord mayor állott a segélyakczió élére és jelentékeny alapot gyűjtött a munkanélküliek nyomorának enyhítésére. S mi volt az eredmény ? Egy angol szaklap erről az eredményről a következő szavakkal számolt be : »A Mandsion-kouse«-alapnak létesítése ezreket csábított arra, hogy a londoni szűkölködők seregébe beálljanak. A pénz vékaszámra pazaroltatott el oly módon, a mely a valódi emberbarátokat, a kik a szegényekre akkor is gondolnak, ha ez nem épen divatos dolog, majdnem kétségbe ejtette. E nemes férfiak és nők némelyike jogos felháborodásában nem átallotta azt mondani, hogy a lord mayor által gyűjtött alap ugyanannyi hasznot hozott volna és kevesebb kárt, ha egyszerűen a tengerbe öntötték volna. Mindenesetre jórésze annak foglalkozásszerű koldusoknak, mindenféle csalóknak és oly embereknek jutott, a kik csakis e czélból munkahelyüket odahagyták, mig másfelől tartani kell attól, hogy a valóban nyomort szenvedőknek csak nagyon kevés segély jutott.« S mi volt a tanulsága e tapasztalatoknak ? Az, hogy az a szegényügyi szervezet, a mely rendes viszonyok között és a