Képviselőházi napló, 1901. III. kötet • 1902. február 17–márczius 3.

Ülésnapok - 1901-54

30 5í országos ülés 1902 február í8-án, kedden. azon világos czélzattal, hogy kell a városoknak önkormányzatot adni, mert kell a polgároknak érdeklődését fölkelteni a közügyek iránt, és ezt az elvet az összes porosz államférfiak Stein és Hardenbergtől kezdve Bismarckig vaskövetkezetességgel vitték keresztül, és hogy mily eredménynyel, azt bámulja az egész világ. Így Francziaország, midőn 1870-ben le volt verve és fővárosa az ellenség kezében volt, csakis vidéki városainak köszönhette, hogy a nemzeti életnek érverése nem szűnt meg, és oly ellenállást tudott kifejteni az előrenyomuló ellenséggel szemben, hogy az mégis kénytelen volt békét kötni. Ha tehát a városoknak mindenütt ilyen fontos szerep jut, minálunk, egy soknyelvű nemzet országában kétszerte fontos a városok feladata. (Igazi Ugy van! a jobboldalon.) T. ház! Hogy állunk ebben az irányban ? Kérdés, van-e nekünk egyáltalában városunk a szó modern értelmében ? Hogy helyesen megítélhessük a városok jelenlegi helyzetét, röviden azoknak keletkezését kell szemügyre vennünk. Városaink majdnem mind idegenek alkotásai. Királyaink Szent Istvántól kezdve mind telepítési politikát folytattak. Behívtak idegeneket, hogy szőlőműveléssel, bányaműveléssel foglalkozzanak ipart, művészetet űzzenek, és azokat kiváltságokkal látták el. Ezek alapították az első városokat. A tatárjárás után a XlII-ik század közepe táján IV. Béla kénytelen volt ismét nagyszámú idegeneket behívni az országba, hogy azt benépesítse és természetesen ezeket az idegeneket is csak értékes, nagy kiváltságokkal lehetett ide édesgetni. De a városok feladata kitágul akkor, a mikor a XV. század elején már a haza védelmére lettek kirendelve. Zsigmond alatt 1405-ben azt rendeli a törvény, hogy minden szabad királyi városnak erős kőfallal kell körülvéve lennie, hogy a vidéki lakosságnak háborús időben biztos menhelyet nyújtson és az előnyomuló ellenséget feltartóztassa. Világos, t. ház, hogy ezek a telepitvényesek idegen nyelvet, idegen szokást, sőt idegen jogot is plántáltak át a magyar földre, és hogy az ezek alapján évszázadokon keresztül fejlődött életviszonyok egészen mások voltak, mint az ország egyéb részeiben. Ezek különálló, magukban külön élő testületet képeztek, mert hiszen az első századokban még a törvényhozásban sem vettek részt a városok. Csak 1608-ban adták meg számukra a követküldési jogot, megalkotván számukra a negyedik rendet. De ez sem változtatott semmit a városok belső életén. Megmaradtak, a mik voltak, különálló testületek, sui generis közjogi tényezők. Más volt itt a közigazgatás, más a jogszolgáltatás. A városok önmaguk választotta városbirák, tanács alatt állottak, másodsorban pedig, a közigazgatás tekintetében az udvari kamarától függtek, jogszolgáltatás tekintetében pedig a tárnokmester, illetve a személynok alatt állottak. A tárnoki czikkelyek külön perrendtartást statuálnak a városok részére. A városok lakossága egy érdekközösséget képezett, a mely egyes érdekcsoportokra volt felosztva a foglalkozások szerint. Ezeknek mind egy és ugyanaz az érdekük volt a város fentartásában és fejlesztésében. Csak a ki ily csoportnak volt tagja, vagy a ki polgárjogot nyert, annak volt része a közigazgatásban. Ezen érdekközösség mellett azonban a város lakosai az anyagi jólétet, a vagyonosodást biztosítva találták. Az iparosok a czéhrendszer keretében bizonyos támpontot leltek egyrészt az ipar folytatására szükséges jártasság elsajátítása tekintetében, ennélfogva az ipar szakszerű üzésére és fejlesztésére, másrészt az ipar-, a mesteri jogosítványok korlátolt száma ezeknek biztos kenyeret adott, a vagyonosodás forrása volt ez, ugy, hogy ezek a jogosítványok vagyont képviseltek és a közforgalom tárgyát is képezték. Adókat nem ismertek, mert hiszen a királyi kiváltságokból volt elég jövedelmük. Ott volt az akcziz, a vámszedési jog, vásárjog, italmérés és huskivágás, sör- és pálinkafőzés, téglavetés stb. Kiadásaik a közszükségleten, a postán és a királybéren kivül úgyszólván semmi sem volt, mint a katonai elszállásolás. El kell azonban ismerni, hogy a városok ezen különállásuk mellett is mindig derekasan és becsületesen megfeleltek a haza iránti kötelességnek, mindig készek voltak a haza védelmére és vérükkel, vagyonukkal is áldoztak a hazának. Ez igy maradt egészen 48-ig. Az 1848-diki törvényhozás a maga demokratikus szellemével itt is nivellálólag akart hatni, mert ezt a különállást az újból kifejlődő nemzeti államba beilleszteni többé nem lehetett, s azért megalkotta a XXIII-dik törvényczikket, melyben kimondta, hogy a szabad királyi városokat a megyékkel egyenrangú törvényhatóságokká emeli, de világosan megjegyezte, hogy ez a rendezés csak ideiglenes, míg a törvényhozás a városokról külön törvényben nem intézkedik. Ez a bölcs törvényhozás tehát már akkor is belátta, hogy a városok egy különös gazdasági, kulturális életet élnek és ezzel a bennük érvényesülő állami érdekeknek is egy különös jelleget kölcsönöznek, tehát szükséges, hogy a városokat oly külön törvénynyel rendezzük, mely ugy közigazgatási, mint községi életüket összhangzóan egybefoglalva rendszeresen szabályozza, nehogy a közigazgatás a községi életet megzsibbaszsza, viszont a községi élet a közigazgatást hátráltassa. Ezen rendezés 1848 óta mai napig nem történt meg. A Bach-korszak a maga németségével nem volt arra alkalmas, hogy a városokat nemzeti szellemben rendezze, ezen korszak nem volt arra alkalmas, hogy az évszázadok óta ott uralkodó német nyelvet, szellemet gyengítse, ellenkezőleg ezt még jobban állandósította és erősítette. Nemcsak ezen korszak, hanem még a rákövetkező első évtized népiskoláiból felnövekedett