Képviselőházi napló, 1901. III. kötet • 1902. február 17–márczius 3.

Ülésnapok - 1901-53

53. országos ülés Í902 február 17-én, hétfőn. 2) Bornemisza Lajos: Méltóztassanak megengedni, hogy én azzal a lappal többé ne foglalkozzam. Én figyelemmel kisérem azt a lapot és méltóztassanak meggyőződve lenni, hogy ha annak szükségét látnám, engem nem tartana vissza az, hogy a törvényhozás előtt egyes czikkeket felolvassak, mert meg vagyok győződve róla, hogy a néppártnak egy tagja sem azonosítja magát azzal az iránynyal, a melyet a lap a választások előtt folytatott és most tovább is folytat. (Mozgás a néppárton.) Azon beszédem óta,(Halljuk! Halljuk! Zaj, Az elnök csenget.) ugy közvetve, mint közvetlenül volt reá hivatkozás, és Molnár János t. képviselőtársam, hogy szó szerint olvassak fel beszédéből egyes passzusokat, midőn ő ennek a lapnak a védelmére kelt, a következőket mondta (olvassa) : »A tót nép a keleti tájakon nem érzi magát otthonosnak, mitsem lát maga körül, a mi benne azt az érzést keltené, hogy ő rokonok között van, nem érzi magát otthon övéi között, hanem egész környezete azt kiáltja neki, hogy ő idegen. Menjen a t. képviselő ur akárhova, akármelyik magyar vidékre, nem fogja-e e tót fajt ugy emlegetni hallani, mint gúny tárgyát*, és hozzátette: kása nem étel, a tót nem ember. Sőt még fiatal korára is vonatkozásokat tett, mikor a nagy Dunánál a tutajosok jöttek, hogy ő bizony azokat kicsúfolta. Molnár János t. képviselőtársam legutóbbi beszéde alkalmával azt mondta, hogy ő a nemzetiségi vidékeknek azon részét, a hol pártjának talajt nem talált, elhagyta és felvonult a Felvidékre, hogy az agyonzaklatott tót népet rászorítsa, hogy a néppártnak propagandát csinálva, pártjához csatlakozzék. Én a Felvidéken töltöttem java életemet ós határozottan merem állítani, hogy a Felvidéken tót nemzetiségi izgatások, legalább az északkeleti vidékeken, nem voltak, és remélem, hogy nem is lesznek. Hódossy Imre t. képviselőtársam a törvénykönyvvel kezében, az ő nagy tudásával és bölcseségével, kimutatta, hogy a nemzetiségi törvény a nemzetiségeknek a jogot megadja, hogy a maguk vallása és a maga egyházi autonómiája körében, mint minden polgára ez országnak, egyenlő jogokat gyakoroljon. Ha bárki azt gondolja, hogy a Felvidékre vonatkozik ez a nemzetiségi törvény, — merem állítani — csalatkozik, mert a Felvidéken tót nemzetiség lételének joga abszolúte nincsen. Sem egyházi, sem iskolai autonómiájuk nincsen. Igen különös volna, ha most, midőn annyi munka és fáradság, s áldozatkészség által igyekeztünk a nemzeti államnak eszméjét kiépíteni és alajoját mind jobban biztosítani, uj nemzetiségek keletkeznének. Igen óvatosan kell bánnunk ezzel a kérdéssel, és ezt Molnár János t. képviselőtársamnak szives figyelmébe ajánlom, mert az általam felolvasott beszédnek egyes részleteire mintegy visz"hangként hallottak Veszelovszky Ferencz t. képviselőtársam beszédét. Ezeket mondotta (olvassa): »A nyelv elhanyagolása, mellőzése és kiszorítása az azzal élő népet erkölcsileg, szellemileg, anyagilag tönkretenni képes. De végre is a szellemi elhagyatottság, az a megvetés, melyben részesül, (Halljuk! Halljuk!) melyhez a szegénység is hozzájárul, nem csodálni való, ha kivándorol, mert a tót nép Amerikában a saját nyelvével szabadon élhet, a tótok nyelvük és nemzeti jellegük elnyomatása miatt vándorolnak ki.« Egészen másként hangzik ez a két beszéd ; de ha Molnár János t. képviselőtársam a tót népről hazánkban azt hiszi, hogy az gúny tárgya, és Veszelovszky t. képviselőtársam azt állítja, hogy az a nép épen azért, mert tót, el van nyomva és elszegényedik, akkor, ugy látszik, hogy önkéntelenül, egy hegedűn muzsikálnak, a mi igen veszedelmes. (Helyeslés Joliról. Felkiáltások a néppárton: Kivel!) Veszelovszky és Molnár János képviselő ur. (Zajos felkiáltások a néppárton: Az nem áll! Nagy zaj.) Én azt mondtam, hogy egészen önkéntelenül, közvetve segítik elő azt az akcziót, mely ma a Felvidéken általános és mindennapos. Én ugy tudom, t. ház, hogy a tót nép, a mely közt én lakom, szereti a magyar nyelvet és az a vén tót anyóka a tót bibliával a kezében örömmel látja, hogy unokája magyar imakönyvből imádkozik és magyar nyelven imádja az Istent. (Ugy van! Ugy van! jobbról.) Ezt a népet megrontani agitaczionális vagy politikai czélból — ez nem helyes és nem is szabad, (Zajos felkiáltások a néppárton: Hát a néppártnak nem szabad, odamenni! Micsoda beszéd ez! Hát a néppárti programm megrontja a népet?) Ez az, a mire bátor voltam a t. képviselőtársaimat figyelmeztetni. Megmondtam, hogy még csak nyomába sem akarok lépni annak, nem is merészkedem, hogy a törvényhozás bármely tagjának hazafiasságát kétségbe vonjam. Hiszen különös tünet az, hogy Artim Mihály képviselőtársunk egy óráig mulattatja a házat azzal, hogy kazaíiságát előtérbe hozza. (Felkiáltások a néppárton: Kellett neki, mert meg volt támadva!) T. ház! Azt hiszem, a nyugodt, őszinte szó többet használ, mint azok a félreértések és bizalmatlanságok, a melyek esetleg köztünk fennállanának. Ebből csak egy kár volna: hogyha az a nép egészen másképen itéli meg a helyzetet. Artim Mihály képviselőtársam beszédével röviden végezhetek. Én azt az egész bünlajstromot, a melyet Artim Mihály képviselő ur elmondott a törvényhozásban, bonczolni nem fogom. Én sem biró, sem védő nem akarok lenni oly tények felett, a melyeket nem ismerek. Egyet azonban konstatálnom kell: ha nemcsak Sáros megyében, de az ország bármelyik kerületében 30—34 éven keresztül évről évre bizonyos — vegyük — visszaélések, bizonyos hibák jegyezhetők fel, és Artim Mihály képviselő ur 27 év múlva oly bünlajstrommal áll ide az országgyü-