Képviselőházi napló, 1901. III. kötet • 1902. február 17–márczius 3.

Ülésnapok - 1901-53

12 53. országos ülés 1902 február 17-én, hétfőn. alapján én csak kettőre konkludálkatok. Az egyik az, hogy vagy nem helyesen, nem jól preliminált a t. pénzügyminiszter ur, vagy olyan túlságosan húzta meg az adóprést és az adócsavart, a mi az országgyűlés intenczióinak nem felel meg, mert ha az országgyűlés ezt tudta volna, alkalmasint nem szavazta volna meg azon törvényjavaslatokat, a melyekből ezen adók bejöttek. Ha mi ebből a bajból ki akarunk lábalni, szakitanunk kell az eddigi módszerrel; szakitanunk kell a folyton növekedő budgetekkel; ugy kell berendezkednünk, oly keretben kell mozognunk, hogy necsak hogy a jövedelmek is meglegyenek, hanem hogy a nemzeti jólét se szenvedjen alatta. Nem szabad odáig mennünk, hogy folyton és folyton ujabb meg ujabb fényűző beruházásokat tegyünk. Hiszen a pénzügyi bizottság jelentésében vannak kiadások, a melyek az 1900 : XXXIV. t.-czikken alapulnak. E czimen körülbelül 10,400.000 koronányi oly kiadás van, a melyet megtakaríthattunk volna. Itt van a pénzügyminiszteri uj épület 4 millió koronával. Elismerem, t. pénzügyminiszter ur, hogy fényűző, szebb, alkalmasabb és jobb házban kellemesebb dolgozni, de égető szükség idején a régi hajlék is jó, különösen egy szegény országban. Törvényhozási épületekre újból 4 millió, a mezőgazdasági múzeumra 2,400.000 korona van a költségvetésbe beállítva. Mindenki tudja, hogy más nemzetek akkor épitkeztek és akkor emeltek monumentumokat, a mikor jólétben voltak. Ezen éjűileteket emelték évezredekre és századokra szólólag, hogy megmutassák, miszerint szorgalommal és tevékenységgel mily nagy nemzeti vagyont halmoztak össze, a melynek egy részét emlékül hagyják az utódokra. De nálunk olyan nagy a szegénység léjjten-nyomon, hogy olyan fényüzéssel-teljes épületekre, mint a minőket Budapesten látunk, szükségünk és pénzünk egyáltalában nincsen. (Helyeslés a néppárton.) Itt van az állami anyakönyvvezetés, a mely szintén olyan összegeket vesz igénybe, a melyet azelőtt ki nem adtunk. Különösen ajánlom a t. háznak figyelmébe a közösügyi kiadásokat, a melyek folyton és folyton emelkednek és a melyeket a leglelkiismeretlenebbül kezelnek. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Én leszek is bátor a t. háznak és különösen a t. függetlenségi pártnak előadást tartani arról, hogy bebizonyitsam, minő kár, hogy tagjai nincsenek a delegáczióban, hogy ott nincsen egy erőteljes ellenzék, a mely meg tudná ezt az eljárást hiusitani, mert így csak hárman-négyen ülünk a többség kegyelméből ott és nem tudjuk megvivni azt a nagy harczot, a melyre szükség volna. A legnagyobb könnyelműséggel járnak el a közösügyi kiadások megszavazásánál és ha van valami, a mi engem az 1867-diki alaptól képes lenne elidegeníteni, ugy az az a bánásmód, a melyet ott látok, hogy mikép árulják el az ország jólétét. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Égetően szükséges az adóreform. Sajnos, hogy bármennyire el is ismerem azon munkálatoknak alaposságát, a melyeket a t. pénzügyminiszter ur nekünk rendelkezésűnkre bocsátott, ő mégis távoli időre teszi azt az időpontot, a melyben ezt a reformot megvalósíthatja, Jam ardet Ucalegon. Most már nem lehet várni. Segíteni kell a szegény népen (ÉlénJc helyeslés a néppárton és a szélsöbaloldalon.) és hogyha méltányoljuk is azon indokokat, a melyek most álltak be, a mikor az egész adóreformot létesíteni kellene, lépjünk legalább a parcziális reform terére. A legszegényebb néprétegeken okvetlenül segíteni kell. Okvetlenül elejét kell venni annak, hogy a kivándorlás tovább tartson, hogy a végrehajtások folyton és folyton szaporodjanak és mobilizálják a magyarföldet. Elejét kell venni annak, hogy folyton és folyton emelkedjék az a teher, a mely a magyar földre sulyosodik. Ezekre, t. képviselőház, talán lesz alkalmam a pénzügyminisztérium tárczájának a tárgyalásánál rámutatni. És ezzel be is zárhatnám beszédemet, ha a múlt héten nem adta volna elő magát egy inczidens, a mely múlhatatlanul kötelességemmé teszi, hogy arra kitérjek. (Halljuk! Halljuk!) En arra a párbeszédre akarok reflektálni, a mely azon interpelláczió folyamán keletkezett a t. miniszterelnök ur és Komjáthy t. képviselőtársam között. A ki azt hiszi, hogy én itt ismeretlen dolgokat fogok előhozni, az igen csalatkoznék. Reám azok a dolgok, a mik e termen kívül történtek, bár ismerem azoknak részleteit, nem tartoznak. Én tehát csakis azzal fogok foglalkozni, a mi itt magában a teremben történt. {Halljuk! Halljuk!) Tökéletesen egyetértek Komjáthy Béla t. képviselőtársam azon szavaival, a melyekben azt mondotta, hogy a miniszterelnök ur az ő kérdései elől kitért és nem felelt meg azokra. Tökéletesen igaza van t. képviselőtársamnak ebben, mert a miniszterelnök ur az ő kérdéseire nem felelt meg, és igaza volt t. képviselőtársamnak, a mikor azt mondotta (olvassa): »Ismétlem, nagyon jól esett, hogy azokat a tételeket, a melyeket felállitottam, hallgatag elismerte, mert egy olyan bölcs, egy olyan okos, a szónak annyira hatalmában levő férfiúról, mint ő, tudom, hogy ha czáfolatot látott volna szükségesnek, nem hallgatta volna el. Csak ezt tartottam szükségesnek elmondani.« Ebben az én t. képviselőtársamnak tökéletesen igaza volt, de nem volt igaza a miniszterelnök urnak, hogy okot adott ezen elismerésre, A t. miniszterelnök ur, mikor ezen kényes kérdés itten szóba került, azt mondotta (olvassa): »Nekem az a nézetem és erős hitem, hogy én egy nagy elvnek, a parlamentarizmusnak és az alkotmányosság elvének szolgálatában állottam; annak érdekében, s a messze jövő érdekében jártam el, a midőn ezen kellemetlen missziót magamra vállaltam és ezen elv megsértését aka-