Képviselőházi napló, 1901. II. kötet • 1902. január 16–február 15.

Ülésnapok - 1901-50

56*. országos ülés 1902 február 13-án, csütörtökön. 367 országnak pártja, mely az ő politikai programmjának bármely részét előbbre valónak tartaná ; ha volna ennek az országnak pártja, mely a hatalomnak megszerzését és megtartását eró'sebb törekvésekkel akarná elérni, mintsem az ország önérzetének és tisztességének megmentését, az a párt nem tiszteletet, hanem megvetést érdemelne. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) És bár a pártok közt határozottan ellentétes álláspont van, nem hiszem, hogy lenne ily pártja e hazának ; szégyelném, ha volna; mert Magyarország minden hű fiáról felteszem, hogy első előtte a haza boldogsága, függetlensége és szabadsága. (Elénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) T. képviselőház ! Nem most először adok annak hangot, már más alkalommal is kifejeztem a képviselőházban, hogy bár én és ez a párt határozottan vészesnek tartjuk azt a politikát, a melyet a kormány űz, bárha hitünk és meggyőződésünk szerint a kormánynak politikája az ország hajóját tévútra vezeti: azért azt gondolom ón, hogy ez a párt is, ha a kormány oly bajba hozná az országot, hogy imminens volna a veszély és szükséges lenne közreműködésünk, abban a perczbeu oda állna azért, hogy a haza védelmére siessen, mert bennünket csak elvek, nemes törekvések vezetnek. (Igaz! Ugy van! a szélsőbalon.) Egy sajnos esemény történt, t. képviselőház, e napokban, a mely esemény, azt hiszem, mindnyájunknak méltó aggodalmát keltette fel; a múltból merített szomorú tajmsztalatok keltették fel a nemzetben az aggodalmat a jövő iránt. Századokon keresztül — beszéljünk nyíltan és őszintén — tapasztalnia kellett a magyar nemzetnek, hogy daczára törvénytiszteletének, daczára az államfő iránt való odaadó hűségének és ebből az eszméből kiindulva sok lemondásának, a viszonzás nem a szeretet, nem a ragaszkodás, nem a nemzet jogainak elismerése. (Igaz! Ugy van! a szélsőbalon,) És azok, a kiknek a hatalmat mi adtuk, akiknek hatalma tőlünk ered és a kiknek a hatalmat mi tartottuk meg, azok a nemzettel ellentétes állást foglalnak el. Ennek a szegény nemzetnek századokon keresztül egy törekvéssel szemben kellett sikra szállnia, hogy megmentse a nemzet jövőjét, önérzetét, tisztességét és becsületét. (Igaz! Ugy van! a szélsőbalon.) Elmondhatom, hogy nincs e világnak nemzete, a mely odaadóbb hűséggel viseltetett volna az államfő iránt, mint a magyar, és nincs nemzete e világnak, mely a történelem tanúsága szerint a megérdemelt hála helyett annyi hálátlanságot tapasztalt volna. (Igaz! Ugy van! Élénk helyeslés és taps a szélsöbaloldalon.) Lengyel Zoltán: Ilyenkor nem tapsolnak! Csak Lobknwitznak! Komjáthy Béla: Mert, t. képviselőház, nem akarok itt frázisokat felhozni, de nagyon igaza volt annak a legnagyobb államférfiunknak, a ki 1847-ben azt mondotta: Egy fojtó gőznek nehéz átka ül hazánkon, a bécsi kormány csontházából sorvasztó szél fuj reánk, a mely idegeinket megmerevíti és lelkünk röptére zsibbasztólag hat. És, fájdalom, még igazabb volt annak az álladalmi okmánynak egy pontja, a mely álladalmi okmányt a nemzet becsülete teremtett meg és hivott életre, a mikor azt mondja: Eléglett volna meg nem akadályozni az ország természetes fejlődését, és most ez az ország a világ legvirágzóbb államai közt lenne. Ezt nem értük el soha! (Igaz! a szélsőbaloldalon.) Ha történelmünket vizsgáljuk, történelmünknek minden lapján találkozunk e hálátlansággal. Sohasem becsülték meg ezt a nemzetet. Nem respektálták jogait, kijátszották igazait és elsorvasztani igyekeztek erejét. De azért, ha a veszély azokat környékezte, a kik igy bántak a nemzettel, akkor a hízelgés szava mindjárt előállott, akkor az Ígéreteknek halmozásával találkoztunk, akkor az eskü csak ugy járta, de miért? Hogy ujabb hálátlanságnak, ujabb csalódásnak tegyenek ki bennünket. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Emlékezzünk régiekről. Emlékezzünk arra, hogy midőn a XIIT. század vége felé — akarattal megyek vissza, mert, fájdalom, mindig egyforma az irányzat — ennek a magyar nemzetnek hősiessége és bátorsága Habsburgi Rudolfnak a hatalmat a kezébe adta, mikor a magyar nemzet odaadása azt a családot úrrá tette: rövid egy pár esztendő múlva, 1290-ben, augusztus 31-én ugyanaz a Habsburgi Rudolf Magyarországot, mely neki vitézségével és áldozatkészségével a hatalmat adta, hűbérének jelentette ki, és azt, mint közönséges telket, fiának adományozta, egyszerűen ráfogván, hogy ő jelen volt akkor, mikor IV. Béla követe II, Fridriknek megigérte, hogy elismeri a német birodalomnak felsőségét, ha a mongolok ellen megsegíti. Tudjuk, hogy ez nem is igaz : azt is tudjuk, hogy nem segítették meg ezt a szegény embert; de azért a követeléssel előálltak és a hálátlanság ott kezdődik, midőn ennek a családnak utódai később megint a magyar odaadás, a magyar szeretet által ennek a nemzetnek fejeivé váltak. Hiába mondta I. Ferdinánd egyik levelében, hogy neki czélja ezt a nemzetet nyelvében, erejében és igazaiban megtartani; tudjuk a történelmet, ő maga is megfeledkezett Ígéretéről. Mert utána Miksa császár az augsburgi gyűlésen kimondta, hogy nemcsak én törekszem Magyarország beolvasztására a német birodalomba, de még utódaimnak is meghagyom, hogy erre törekedjenek. És miért hozom fel én mindezeket? Ismert dolgok, tudjuk mindannyian, de én szükségét láttam ezeket felhozni azért, mert csak ezen előzmények után lehet ennek a mai eseménynek egész horderejét mérlegelni. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Leszkay Gyula: Folytatása a múltnak! Komjáthy Béla: Azt akarom bizonyítani, hogy Miksa császár utódai megtartották a végrendelet utasítását, azt akarom bizonyítani, hogy történelmünk tanúsága szerint az a törekvés