Képviselőházi napló, 1901. II. kötet • 1902. január 16–február 15.

Ülésnapok - 1901-50

358 50. országos ülés 1902 február 13-án, csütörtökön. zengte ezt, Pedig éjjen olyan jól tudták valamennyien, mint mi, hogy ez nem fog bekövetkezni és hogy ez a jelen konstellácziók között nem is lehetséges. (Egy hanga jobboldalon: A jövőben sem!) Miért tették tehát ? Azért, hogy mikor megjön az eredmény és mi nem 70 és 80 többséggel, hanem csak 20—30-an jövünk be a parlamentbe, akkor elmondhassák, hogy a néppárt »csufos bukást* és ^megsemmisítő vereséget« szenvedett. Mi nagyon jól tudtuk, t. képviselőház, hogy hányan fogunk bejönni a parlamentbe. Mi meg vagyunk elégedve az eredménynyel, sőt csodálkozunk, hogy azoknak a tiszta választásoknak ellenére, a melyek az országban lefolytak, még ennyien is bejöttünk. Most meg arról adnak hirt az önök t.laju'ai. hogy a néppárt bomlik, hogy a néppárt át akar vedleni konzervatív párttá, hogy ellentét van az uj tagok és a régi elnök között, hogy a klubülésekre már nem is járnak a néppárti kéj)viselők. És sajátságos iróniája a sorsnak, hogy ezt épen akkor irták, a mikor két napjml előbb, a legutolsó pártértekezleten, 22 közül, mert akkor csak 23-an voltunk és egy beteg volt, 15-en voltak jelen, tehát kétharmadnál több, olyan többség, a minőt önök a klub-életükben sohasem tudtak összehozni, már t. i. a számarányt tekintve. Hát adatik tudtára mindenkinek, (Derültség.) a kit illet, hogy abból, a mit a lapok kürtölnek, egy betű, egy szó, egy hajszál sem való. A néppártban a konzervatív párttá való átalakulásnak még csak eszméjét sem vetette fel senki, mert szükségét sem érezte annak soha senki. Hála Istennek, a legnagyobb barátság füz bennünket: az uj és régi tagokat az uj és régi elnökkel egybe és semmi szándékunk, hogy czivakodni kezdjünk az önök végtelen nagy örömére és mulattatására. (Ugy van! Ugy van! a néppárton.) Egyet azonban meg kívánok jegyezni: és ez az, hogy (Halljiűt! Halljuk! a néppárton.) megvallom őszintén, hogy közöttünk olyan szoros egység, mint a milyen önök között van, s a milyenről épen most vontam le a leplet, — t, i. bizonyította azt Kubinyi György kéjjviselő ur esete —, mi közöttünk nem dúl. (Ügy van! Ugy van! a néppárton.) És most áttérek arra, a mit különösen ki akartam fejteni ezen beszédemben a költségvetési vita alkalmával. (HaUjuJc! Halljulc! a néppárton.) Hieronymi Károly képviselő ur egyszer, már a jelen cziklusban, azt mondotta, hogy a néppárt azt állítja, hogy a curiai bíráskodásról szóló törvénynyel sem sikerült a népakaratnak teljes szabadságát és tisztaságát biztosítani; és azt mondja folytatólag: »Az ellenzéknek ebben az esetben a legkisebb oka sincs zúgolódni, sem nekünk« — már t, i. a liberális pártnak — »szemrehányásokat tenni, mert az ellenzéknek, a mely kisebbségben van és volt, nemcsak teljesen egyenértékű, de sőt talán túlnyomó része volt ennek a törvénynek létrehozásában,« Hát, t, kéjjviselőház, akkor, midőn mi azt mondottuk, hogy a curiai bíráskodásról szóló törvénynyel sem sikerült a népakaratnak teljes szabadságát és tisztaságát biztosítani, egyszóval sem akartuk hibáztatni a curiai bíráskodásról szóló törvényt, Mi ettől a törvénytől soha, sem keletkezése alkalmával, sem alkalmazásánál nem vártunk — őszintén mondom — egyebet, mint azt, hogy biztosítva lesz az ellenzék arról, hogy nem lesz a választások aktusánál elnyomva, kijátszva, nem lesznek szavazói a választási helyiségből kirekesztve, nem lesznek semmis okból száz és száz-számra visszavetve, vagyis, hogy nem lesznek joguktól erőszakosan megfosztva. És bevallom, hogy ezt javarészt, majdnem teljesen el is értük. Ezt a t. miniszterelnök ur magának rója fel érdemül. Azt kérdezi ugyanis a t. miniszterelnök ur egyik beszédében, hogy »nem csináltam-e meg a curiai bíráskodásról szóló törvényt ?« Hát legyen szabad egész tisztelettel felelnem a t. miniszterelnök urnak, hogy igenis nem, és bebizonyítanom ezen állításomat az ő pártjának egyik kiváló tagjával, Hyeronimi képviselő úrral, a ki egyik beszédében azt mondotta: »Hisz ezen törvény — t. i. a curiai bíráskodásról szóló — pártközi megegyezésnek eredménye: elfogadtuk mindnyájan, szó nélkül, mert respektálni akartuk a pártközi egyezmény t.« Igen, t. képviselőház, ezt a curiai bíráskodásról szóló törvényt a pártközi parlamenti tárgyalások alkalmával készitettük és azt a t. miniszterelnök ur már készen vette át, azon kötelezettséggel . . . Széii Kálmán miniszterelnök: Hát ki ment bele abba? Kellett bele mennem? Nem kényszeritett rá senki! Molnár János: Nem mondtam, hogy kellett, tessék csak várni! Akkor készitettük, még mielőtt a t. miniszterelnök ur vezércsillaga feltűnt volna a politikai élet horizontján és ő csak átvette ezt a törvényt azon kötelezettséggel , . . Széll Kálmán miniszterelnök: Nem ugy van ! Molnár János: Módjában lesz megezáfolnia a miniszterelnök urnak... hogy azt a parlamentben benyújtja és megszavazásáról gondoskodni fog. Széll Kálmán miniszterelnök: Hát ki járult hozzá? Molnár János: De, t, képviselőház, ami érdem, az érdem és én nem zárkózom el soha, kalapot emelni az érdem előtt, ha akármilyen ellenfelem részén tapasztalom is azt. És épen azért nyíltan, itt az ország színe előtt tanúságot teszek arról, hogy a t. miniszterelnök úrban, mint belügyminiszterben mindig és mindenkor, a választások alatt, a pótválasztásoknál is, azon ügyekben, a melyekben hozzá fordultunk, kész védelmezőt találtunk, mert vagy sürgönyileg, vagy írásban a legtöbb esetben intézkedett. Hogy azután a perifériák már mindig végrehajtották-e