Képviselőházi napló, 1901. I. kötet • 1901. október 26–deczember 18.

Ülésnapok - 1901-17

17. országos ülés 1901 november 26-án, kedden. 221 hová vezeti, avagy rátérjünk arra az útra, a melynek végczélja — és önök is azt mondják, hogy ez az önök végczélja is az: — »a magyar államnak kiépítése és megerősítése.* íme a trónbeszédből olvastam ki ezeket a szédítő szavakat, a király miniszterelnöke a király ajkaira adja ezt a szót, a mely a parlamentnek való. Nem tudom, jól gondolkozom-e, de okulva a múlt példáin, nagyon félős, vájjon ismét nem egy nemzeti jog elkonfiskálásáról lehet-e beszélni akkor, a midőn a királyra ruházzuk azt a jogot, a mely jog és az ebből folyó kötelesség a parlamenté. (Ugy van! a szélsobaloldalon.) A többség által benyújtott válaszfelirati javaslatban szerettem volna látni ezeket a szavakat, ezzel kellett volna annak a válaszfelirati javaslatnak kezdődni és természetes, hogy akkor a további konsenquencziái is, a további beszélgetések is máskép néztek volna ki, mint a hogy kinéznek, mert akkor elhittem volna a t. előadó urnak bevezető szavait, a melyekkel a többség felirati javaslatát elfogadásra ajánlotta, hogy t. i. meg van arról győződve, hogy minden felirati javaslatot a tiszta hazafiság diktál, mintegy kérve ezzel bennünket, hogy ismerjük el az övéről is ugyanazt. Én értem az igen t, előadó urat, de nagyon sajnálom, nem lehetek abban a helyzetben, hogy még csak el is hallgassam ennek a felirati javaslatnak hazafiatlan voltát, (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) mert ennek a felirati javaslatnak hangja méltó egy borravalót kolduló lakájhoz, de nem méltó egy önérzetes nemzethez. (Mozgás és felkiáltások•jolifelöl: Ohól Ohó!) Elnök: Kérem a t. képviselő urat, méltóztassék kritikájában a parlamenti szokások által előirt formákkal élni. (Helyeslés jobbfélol.) Papp Zoltán: Mindenesetre nem méltó egy önérzetes nemzethez, a melynek alkotmánya és királya van. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A t. túloldalról gyakran hangoztatták szóval, beszédben és a szabadelvű sajtóban, hogy még nem érkezett el az ideje annak, hogy az önállósági és függetlenségi törekvések terére lépjen ez a nemzet. Hát, t. ház, az idő igaz, hogy halad magától, hanem ez az idő ennél a kérdésnél vagy megáll, vagy tovább halad, de mindenesetre ezt az időt szólítgatni kell. Azt hiszem, bár nem mondok uj dolgot, hogy ennek a hangoztatása az ország közvéleménye előtt szükséges ; mert minél többször hangoztatják, annál inkább várható, hogy egészségesebb közszellem fejlődik az ország és a nemzettagok kebelében. (Ügy van! a szélsöbaloldalon.) Azt hiszem, nem mondok uj dolgokat, mikor állítom és hangoztatom, hogy a függetlenségi törekvések ideje azért nem érkezett még el, mert először a király tanácsosai nem merik megismertetni a királyt a nemzet aspiráczióival és mert másodszor abból a pártból, hol már annyi hivatott és hívatlan érvényesült, még minden akarnok Magyarországon nem vette ki a maga részét. Az én meggyőződésem az, hogy nálunk a korszellemet nem Magyarország parlamenti kormányzata irányítja, hanem egy abszolút hatalommal felruházott miniszterelnök és hogy nem innen a parlamentből, hanem a szabadelvű klubból. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ezek nem uj dolgok. Az eszmék egészséges íluktuáczióját a klub-élet nyomja agyon. Vagy nem azt jelenti-e a miniszterelnök urnak a szabadelvű párt első értekezletén mondott beszéde, a melyet, hiszen ismeri a háznak minden tagja, nem kell ismételnem, csak hozzáfűzöm a konzequencziát, hogy szeretném én látni azt a korjegyzőt, vagy korelnököt, a kinek önálló meggyőződése van és azzal ide a házba be mer jönni, és felszólalni, hogy neki ez a meggyőződése. Hát ha áll az, hogy Magyarországnak végczélja az ország függetlenségének kivívása bármily eszközökkel, akkor kérdezem, hogy mily lépést tett e felé a törekvés felé 34 esztendő óta a magyar kormány? Visszaesést látok számtalant, de előretörekvést egyet sem tudott felmutatni ebben a parlamentben senki. Hogy csak egy esetet hozzak fel és magából a felirati javaslatból idézzek, azt mondja a többség javaslata, mikor a kiegyezésről szól (olvassa): »Es habár ezen egyezkedésben Magyarország nem látta egész terjedelmében megvalósítva azon kívánságokat, a melyeket hazánk érdekében támasztani nemcsak jogunk, hanem kötelességünk,« — szóval, daczára annak, hogy ismét egy joglemondásról, jogfeladásról van szó, mégis mindig lemondunk és lemondunk. Hát, t. h lemondási törekvéseknek ezt a politikai irányát nem akarták-e állandósítani, a nemzet testében vérré változtatni ? Avagy mit jelent a nagybeteg Andrássynak annak idejében betegágyából való kihurczoltatása, hogy elmondja a magyar országgyűlésen azt a hallatlan beszédet, hogy a 67-iki kiegyezés örök időkre köttetett? A természet törvényeit erőszakos eszközökkel megváltoztatni nem lehet. Meg van írva, hogy a fák levelei lehullanak, a sziklák összeomlanak, a tengerek kiapadnak, a menyasszonyból anyóka lesz, eljön a végitélet, csak egy örök és ez az 1867-iki kiegyezés. (Mozgás a szélsöbaloldalon.) T. képviselőtársaim, azt hiszem, hogy a clausula perpetuae sanctionis-sal a jövendőbe küldött ezen törekvés, nem bír egyébbel, mint csak a sóhajtás erejével. Van azonban — ós teljes elismeréssel adózom ezért — egy őszinte hang is ebben a válaszfelirati javaslatban és ez az, a mikor nagy szelíden elismeri, hogy az ország anyagi ereje immár csökken. Az igen t. pénzügyminiszter ur szombaton előterjesztett expozéjában már tovább megy és azt mondja, hogy az ország helyzete válságos és egy nagybeteg emberhez hasonlítja az ország gazdasági állapotát. Mégis, mit tesz a t. pénzügyminiszter ? Ujabb követelésekkel áll elő. Igaz, hogy takarékosságra int, de — timeo Danaos •— ezt azért hozza fel valószínűleg, hogy innen ne intsük őt a takaré-