Képviselőházi napló, 1901. I. kötet • 1901. október 26–deczember 18.
Ülésnapok - 1901-16
196 16. országos ülés 1901 november 25-én, hétfőn. ket, a hol mi is kijelentjük, hogy bennünket is a testvéri szeretet fog vezetni ezen egyezmény megkötésénél, és folytatom ott, a hol azt mondjuk: »De ezekkel kapcsolatban a magyar állam befolyását és erejét hatályossá akarjuk tenni, hogy gátat vessen és vethessen minden olyan törekvésnek és tényeknek, melyek az együvétariózandóság érzetét, kötelességét és a testvéri szeretet bensőségét meglazítani alkalmasak.« Méltóztatnak látni a különbséget. A többség felirati javaslata nagy örömmel konstatálja, hogy tért foglalt, hogy terjed a jóindulat és az elismerés, mi pedig a magyar állam befolyását és erejét hatályossá akarjuk tenni. Csak nézzük ezt meg jobban, és bátran mondhatjuk, hogy nagyobb gyengeséget még kormány el nem árult, mint ez, mikor azt mondja végleg rendezett 30 , éves közjogi állapotokkal szemben, hogy kezd terjedni Horvát-Szlavonországokban a testvéri együvétartózandóság érzete. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Most kezd terjedni, mikor évtizedek óta, évszázados kapcsolat megerősítése után, annyi keserűség és csalódás után annyi milliót áldoztunk ennek a testvéri szeretetnek az ápolására. Hol volt a magyar kormány eddig? Ha észrevette, hogy ott testvéri szeretet nincs és ott a magyar állam érdekeivel ellentétes áramlatok vannak, (Helyeslés a baloldalon.) miért nem volt ereje azokat féken tartani és útjukat állani? (Ügy van! Ugy van! Elénk helyeslés a baloldalon.) Nem ok nélkül fejeztük mi ki ezt a várakozást, melyet a feliratból idéztem, és nem is ép csak azért és nem is csak azokra czélozva, a mik ujabban a regnikoláris bizottság tárgyalási jegyzőkönyveiből ismeretesek, melyeket bámulva olvasunk azokból az üzenetváltásokból, a hol olyan merész követelések, olyan merész állásfoglalások nyüvánulnak Magyarországgal szemben, minőket csak idegenek, de nem egy kapcsolathoz tartozó, nem a Szent korona országai egyetemét képező országok támaszthatnak egymással zseniben. Ezekkel most nem kívánok foglalkozni, de rá akarok mutatni azokra a tünetekre, a melyek szükségessé tették, hogy felirati javaslatunkban azt, a mit kifejeztünk, t. i. hogy mit várunk a hozandó áldozatokkal szemben Horvátország népétől, kifejezésre juttassuk. Madarász József: No csak várják! Barta Ödön: Hosszú lajstrom volna, ha mindazt elmondanám, a mi e tárgyban elmondható; egy kis szemelvénynyel azonban mégis szolgálok. Nem nézhetjük aggodalom nélkül azt, hogy Horvátország, vagy mondjuk közjogi nevén: Horvát-Szlavonország, vagy a mint önök felváltva néha használják: Horvát-Szlavon-Dalmátország lakossága, hol Ausztria felé, hol Róma felé kedveskedik, csak egyet nem látunk: hogy Magyarország felé gravitálna, (Ugy van! Ugy van ! a szélsöbaloldalon.) Magyarországban mindig csak a jogfosztót, a jogtiprót és a kizsákmányolót látják. Igazán csodálatos dolog Magyarország közéletében és viszonyaiban, hogy mindig azok nevezik Magyarországot jogfosztónak, jogtiprónak és kitartottnak, a kik a mi jogainkon igyekeztek rést ütni és a kiket mi tartunk ki. (Ugy van! Ugy van ! a szélsöbaloldalon.) Ez a nyilatkozat nem vonatkozik annyira Horvátországra, mint Ausztriára, mert onnan hallottuk és halljuk ezt folytonosan és azt hiszem, hogy a horvátok is onnan tanulták el ezen műszót, melyet mint undok ráfogást kell visszautasítanunk. (Ugy van, ugy van!) Egy látszólag csekély tünet pl. az a most annyi port felvert San-Girolamo-ügy. (Halljuk! Halljuk!) Nem akarom én azokat a részleteket elmondani, a melyek azt előidézték és melyek annak lefolyása alatt felmerültek; engem csak az a kérdés érdekel, hogy ebből a kérdésből is olyan jelenségek jutottak a nyilvánosság elé, melyek azt mutatják, hogy ez is a magyar állam érdekeit mélyen sértő mozgalom volt. Pl., hogy csak az indicziumoknak egyikét emiitsem fel: Dr. Mazzura képviselő, egy népgyűlésen nyilvánosan köszönetet szavazott Strossmayer püspöknek ezen intézet ügyei körül szerzett érdemeiért. Én nem tudom, hogy mit csinált Strossmayer, nem vagyok a részletekbe beavatva, de ha Strossmayer csinált valamit egy horvát ügyben, az nem lehetett más, mint magyar államellenes, és ha nyilvános népgyűlésen ünneplik, ez legalább is olyan veszedelmes tünet, mint hogyha egy olasz képviselő ide jön és a szocziálisták körében beszédet mond. Érdekel engem az, hogy megtudjam, hogy a magyar miniszterelnök minő befolyást gyakorolt ezen kérdés elintézésére. Azért mondom, hogy : a magyar miniszterelnök, mert megdöbbenéssel olvastam, — nem tudom, mi igaz belőle, mi nem, de azt tudni kell és az országot érdekelni fogja, hogy meg tudja tőle — hogy a külügyminiszter Olaszországnál ebben a kérdésben interveniált. És amikor kérdezem, hogy a t. miniszterelnök urnak mi volt az álláspontja, ez nem épen csak kíváncsiság, a melynek kielégítésére a t. miniszterelnök ur előzékenységét alkalmasnak tartom, hanem azért kérdezem tőle, mert az 1867 : XII. t.-cz. 8. §-ára való tekintettel, ha nem ő, hanem a külügyminiszter avatkozott bele, a külügyminiszter jogsértést köretett el és túllépte a maga hatáskörét. Az 1867 : XII. t.-cz. 8. §-a értelmében t. i. csak azon külüg3 r ekbe avatkozhatik a külügyminiszter, a melyek a szent korona országait és a birodalmi tanácsban képviselt országokat is együttesen érdeklik. Egyedül Magyarországot, a magyar szent korona országaihoz tartozó Horvátországot és igy a magyar államot érdekli ez az ügy és igy az intervenczió joga ós kötelessége a magyar miniszterelnököt illeti. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Köszönettel fogom venni, ha megkapom a kívánt feleletet. Horvát testvéreink egyébként se nagyon válogatósak azokban az eszközökben és módok-
