Képviselőházi napló, 1901. I. kötet • 1901. október 26–deczember 18.
Ülésnapok - 1901-12
106 12. országos ülés 1901 november 19-én, kedden. kormányok, a melyek a t. többségnek kebeléből alakultak 34 éven át, daczára annak, hogy agrikultur ország vagyunk, földmivelésből élünk, épen ezt a foldmivelést hanyagolták el teljesen. A földmivelés volt a mostoha gyerek; selyem és és bársonyba öltöztettük a tőkét, annak a szegény földnek azonban, a mely pedig a tőkét termeli, csak rongyok jutotttak. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbal-oldalon,) De a midőn ezt bátor voltam elmondani a t. háznak, egy lelkiismereti kötelességnek kell eleget tennem, a midőn elismerésemet fejezem ki az igen t. jelenlegi földmivelésügyi miniszter urnak, (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) a kiben látom a jóakaratot, a jóindulatot, hogy ezt a szegény, elárvult foldmivelést végre valahára kellő rokonszenvvel kisérje. Fájdalom azonban, minden jóakarata dugába fog dőlni, mert megbénítja kezét az Ausztriával való közösség. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) De legalább megvan benne a jóakarat és jaedig nemcsak a földmivelés iránt, hanem mindazon rokon intézmények iránt is, a melyek épen arra vannak hivatva, hogy a kisgazdák, a közönség legszegényebb osztályának érdekét védjék; értem ezek alatt a telejntés ügyét és a fogyasztási szövetkezeteket, Fájdalom azonban, ugyanezt az elismerést már nem adhatom igen t. kollegájának, a pénzügyminiszter urnak. Mert ha ig hogy az alantas hivatalok működéséből következtetést lehet vonni a főnök gondolkodására, akkor legalább is arra a meggyőződésre kell jutnom, hogy már az igen t. pénzügyminiszter ur ezen fogyasztási szövetkezetek iránt nem viseltetik olyan rokonszenvvel. Állításom igazolására engedje meg nekem a t. ház. hogy a sok példa közül csak egyet elmondjak. (Halljuk! Halljuk!) A nevek nem szükségesek, fő a lényeg. Az országnak egy községében történt, hogy az illető pénzügyigazgatóság kitűzte a versenytárgyalást a regálé értékesítésére. A hirdetményben ki volt mondva, hogy ezen és ezen a napon 9 óráig kötelesek beadni az illetők ajánlataikat, a később benyújtott ajánlatok pedig figyelembe nem vétetnek. És mi történt ? A nevezett napon a pontos időben megjelent az azon községben levő szövetkezetnek igazgatója, mint kiküldött és tárgyalásba bocsátkozott a pénzügyigazgatóval, vagy annak valamelyik alárendelt hivatalnokával. Meg is egyeztek. Mialatt azonban irásba foglalták az egyességi pontokat, ugy 11 óra tájban megjelent a volt regále-bérlő, azzal a kijelentéssel, hogy ő postán küldte be ajánlatát, tehát neki joga van tárgyalni. A pénzügyigazgató elfogadta ezen argumentumot és a szövetkezet kiküldöttével a már megtörtént megállapodást ketté szakította. Megegyezett aztán a t. volt bérlővel száz korona többletben. A magyar kincstár nyert száz korona többletet! Hogy ez jogilag helyes volt-e, nem-e, arról nem vitatkozom; hanem hogy poli[ tikailag nem volt helyes, ezt hiszem. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Az meg, hogy az illető pénzügyigazgatóság nem nagy rokonszenvvel viseltetik a fogyasztási szövetkezetek iránt, már egészen bizonyos. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsöbaloldalon.) Hanem, t. ház, semmivel sincsen jobb helyzetben Magyarországon az iparos sem, ha erről egyáltalában még szólani lehet. Hisz nagyiparunk nincsen! A mi egynehány gyárunk van, mindnyájan tudjuk, hogy azok is csak nagy állami szubvenczió mellett képesek tengődni és ezek között is akadnak olyan lelkiismeretlenek, amelyek a t. miniszter ur legjobb intencziójának ellenére állami szubvenczió mellett, hazai czégér alatt idegen gyártmányokat hoznak forgalomba. (Ugy van ! Ügy van ! a, bal- és szélsöbaloldalon.) Ami pedig azt a kisiparost, a kisembert, a kisvárosi, falusi mesterembert, a kézművest illeti, hogy annak a helyzete milyen, azt mi vidékiek tudjuk, akik köztük élünk, akik ismerjük és látjuk, hogy ezeknek a szerencsétlen embereknek az élete rosszabb, mint a vizbefulóé, mert hisz az legalább nem soká kínlódik és azt mondják az orvosok, hogy nem is valami kinos halállal hal meg; hanem ezeknek a kisiparosoknak az élete lassú, kinos haldoklás, még pedig jobb jövő reménye nélkül, hisz munkájuk nincsen s ami van, azt sem t adják értékesíteni, mert mire a piaczra, a hetivásárra vagy az országos vásárocskái'a elmegy, akkorára a bécsi nagyipar elárasztotta az egész vidéket az ő gyarló iparczikkeivel. Pedig ez a mi kézmivesünk viseli az állam terhét és nem az a bécsi gyáros. Hátra volna még a kereskedelem, a nemzetgazdasági factorok harmadika. Kegyes engedelmükkel erről is fogok pár szót szólani. (Halljuk! Halljuk /) Én szerintem, t, ház, ott, ahol a földmivelés pang, ahol az ipar pang, ahol sem a földmivesnek, sem az iparosnak pénze nincs, ahol az általános elszegényedés lépett előtérbe, ott a kereskedelem sem lehet valami rózsás szinben, (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsöbaloldalon.) mert hisz ahol ilyen nagy a szegénység, a pénztelenség, ott a kereslet és a kínálat között az arány kell, hogy meg legyen zavarva. Hiába vannak a csillogó kirakatok, ^ha épen az nincsen, ami kellene, t. i. vevő. És én bátran meg merem kérdezni Magyarországnak bármelyik becsületesen, józanon -gondolkozó kereskedőjét, mondja meg nekem: meg van elégedve az üzletr tel, jól megyén-e? Azt hiszem, mindenütt csak azon választ kapni, mert hisz az én állításomat igazolják az újságokban olvasható rengeteg csődhirdetések, bukások, a melyeknek egynémely része, folytatása már a törvényszéki termekben folyik le. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsöbaloldalon.) I. ház. Ez a szomorú helyzet, szerény nézetem szerint, a melyben Magyarország ma van.
