Képviselőházi napló, 1896. XXXVII. kötet • 1901. szeptember 3–szeptember 5.
Ülésnapok - 1896-727
12 727. országos ülés 1901. szeptember 3-án, kedden. kivenni, úgy, hogy 20—25.000 hold véderdőnek nyilvánított területből alig maradt 40—50 hold véderdőnek, a többit erdőnek vagy kaszálónak deklarálták. De, t. ház és t. földmívelésügyi miniszter úr, a Székelyföldön nem minden erdőbirtokos képes magát és erdejét hasonló körülmények közt, s hasonló módon megvédeni, épen azért, mert az erdőtörvény túlszigora ily felületességek által is sok tekintetben fokoztatik. Ily viszonyok közt egészen természetes az a rendkívüli nagy nyomor és folytonos panaszkodás, a mely a Székelyföldnek csaknem minden egyes községében egyforma és következőleg hangzik: Eddig főkereseti forrásunk a marhaiievelós volt; ez képesített minket egyszersmind csekély terjedelmű szántóinknak jó karban tartására. De mióta az erdőfelügyelőség, az erdőgondnokság a jó legelőktől megfoszt, a jó legelők, a melyeken évtizedek óta jó fű termett, bebokrosodtak, vagy szándékosan beerdősítettek, s így a legjobb legelőktől meg vagyunk fosztva. A szálas erdőségben, a hol a legeltetés még szabad lehetne, alig van a marhának mit ennie, de itt is a legelés túlszigorúan van korlátozva, a menynyiben csakis a falu, község által felfogadott erdőpásztorokkal ós a. falu csordájával együtt szabad legeltetnünk. Ha valaki az erdőbe megy fáért, vagy más dolgát végezni, és a míg végzi a, dolgát, ősi szokás szerint a marhát a különben szabad legelőre kicsapván, s az őr ezt meglátja: büntetése 10 korona. Vagy ha a csorda messze a. ha.vason van, egy napi járásra, vagy még messzebb, és valakinek van ideje dolgozó marháit pár órára a szomszéd szabad legelőre elküldeni és ezt az erdő-pásztor meglátja, a büntetés szintén 10 forint. A nélkülözhetetlen tűzifát illetőleg akként járnak el, és azzal zsarolják a lakosságot, hogy rendszerint nem adnak elegendő vágási területet és így gyakran megtörténik az, legkivált nagy tél idején, hogy a község lakóinak egyáltalában nincs mivel fűteniök, fára pedig feltétlenül szükség van, ha nem akarnak családjukkal együtt megfagyni, ós így úgy szerez az ember fát, a hogy tud. Do megtörténik az is, hogy egyes székelyeknek van saját kaszálójuk, melyen néhány darab élőfa is található. A végső szükség esetében az jut eszébe, hogy a kaszálóból fog néhány fát levágni, és azzal védekezik a tél sanyarúsága ellen. De nehogy majd erdei kihágással, lopással lehessen vádolni, hivja az erdőőrt is, nézze meg, hogy ő a fát csakugyan a saját kaszálójából hozza. De az erdőőr ilyenkor nem megy, hanem elmegy később, mikor gondolja, hogy a székely hazahozza a fáját, és akkor mint tettenkapottat jelenti fel. Hiába tanúskodik aztán ezen erdőőr tanúskodásával szemben az egész falu, ólén a község birájával, ez nem használ semmit, mert a felesküdt erdőőr vallomásával szemben a tanú állítása nem tekintetik beigazoltnak. Pedig saját tapasztalatomból is mondhatnók a felesketett erdőőrök egyikéről egy szép históriát, mely a járásbíróság ós a törvényszék előtt folyt le, melyből meggyőződhetik a t. kormány is arról, hogy ezen erdőőrök nem mindenike olyan feltétlenül megbízható. És milyenek ezek a büntetések? Egy szekér rendellenesen hozott bükkfa büntetése 10 korona, kártérítés ugyanannyi, összesen 20 korona, fenyőfáért 15—50 korona és ugyanannyi büntetés, a mi tehát összesen 30—100 koronára is fölmehet. Hogy' milyen horribilis büntetések ezek egy felvidéki székelyrc nézve, arról csak annak lehet tudomása, a ki az ottani viszonyokat teljesen ismeri. Tény az, hogy a legtöbb esetben az erdőnek egy hold területe meg sem közelíti azt az értéket, a meddig azt a szegény embert valamely kényszerűségben elkövetett kihágásáért is megbüntetik. Nem is szükséges egyéb, mint hogy valamely székely gazda a tél szigora által kényszerítve kihágást követvén el, kétszer-háromszor megbüntessék; ez teljesen elégséges arra, hogy az illető megfosztassák minden vagyonától, koldusbotra jusson és nyitva áll előtte Románia. Ily körülmények között igen természetesen az erdélyi községek székely lakosainak valóban kínossá vált az élete. A legelőknek korlátozása által marha-állományuk nagyon leapadt. A sok embertelen büntetés, zsarolás, huzavona következtében megfosztattak vagyonuk nagy részétől, ele azért ettől a tönkresanyargatott néptől megkövetelik, hogy akárhány esetben, kétszer-háromszor is ültessen be még olyan területeket fával, a melyeken soha fa nem terem, vagy a hol minden közbenjárás nélkül is a legszebb erdő lenne. Az erdőkezelósi költségek is nagy mórtékben sújtják az ottani községeket. Vannak községek, melyekben az erdőkezelósi költség évenkint 1000, sőt 2000 koronánál többe kerül. Miután a községnek pénze nincs, pótadót kell kirónia. És kire rójja ki? Épen azokra, kiket az erdőtörvény szigora fosztott meg marhaállománjuiktól, vagyonuktól, szóval az adófizetés előfeltételeitől. A nyár elején több felvidéki községben megfordultam, többek közt Almásban, hol egy Benke András nevű székely ember felkért, legyek olyan jó és kérjem meg a miniszter
