Képviselőházi napló, 1896. XXXVII. kötet • 1901. szeptember 3–szeptember 5.

Ülésnapok - 1896-727

10 727. országos ülés 1901. szeptember 3-án, kedden. det sem bírhatott. A székely nem adhatta el birtokát, csak elcserélhette. Minden egyes község székely lakóinak voltak — és pedig a helyi viszonyok által teljesen indokoltan — (Zaj. Elnök csenget. Halljuk ! Halljuk!) külön magánbirtokaik, közös erdőik, legelőik és ezeket a közös erdőket és legelőket minden egyes székely korlátozás nélkül annyira használta ki, a mennyire csak kihasználhatta, annyi fát vághatott a közös erdőben és annyi marhát legeltetett a közös legelőn, a mennyi neki tetszett, vagy a menynyivel rendelkezett. Sőt a tűzifaerdőlést, miután ez nagy fáradság és csekély haszonnal járt és jár, üzletszerűen csak a kisebb birtokosok folytatták és folytatják. A közös birtoknak birtokarányban való használatáról soha de soha szó sem volt. A magánbirtokot illetőleg igen természetesen ma az egyik, holnap a másik család került felül, de ez a körülmény a közös tulajdonok birtoklását illetőleg nem volt határozó, sőt miután az erdőlés gyengén fizetett, azt lehet mondani, hogy a közös erdőbirtokot mindig nagyobb mértékben használták a kisebb, mint a nagyobb birtokosok. Hogy az erdők és legelőknek eme közös használata az ottani viszonyok közt mennyire czélszerű volt, mutatja az, hogy vannak községek, melyek az arányosítás tényleges keresztülvitele daczára, a közös erdő- és legelőrészeket úgy mint régebben, ma is közösen használják. (Mozgás és zaj.) Elnök (csenget): Csendet kérek, t. ház és több figyelmet. Molnár Józsiás: Inkább méltóztassék azoknak az uraknak, a kiket nem érdekel beszédem, künn szórakozni: hiszen odakünn is lehet talán sétálni. (Halljuk! Halljuk!) Közbirtokossági erdő, legelő elnevezésről egészen 1871. évig a Székelyföldön senkinek sem volt tudomása. Nem hiszem, hogy volna 1871. év előtt kelt okmány, melyben a Székelyföld községeinek tősgyökeres székely lakosai tulajdonát képező erdőséget vagy" közös legelőket, közbirtokossági erdő vagy legelőnek nevezték volna; ezt az elnevezést 1871 után találták ki. Tény, hogy 1848 előtt minden székednek volt valamely csekély birtoka, s miután a közös birtokok csak a székelységéi voltak, igen természetesen minden közös erdő, legelő közbirtokossági erdő és legelő volt. De az is tény, hogy később, az 1849. óv után, midőn tudvalevőleg a székely is eladhatta magánbirtokát az utolsó talpalatnyi földig, még ha el is adta minden birtokát, azután sem gátolhatta és nem is gátolta őt soha senki a közös erdők és legelők használatában. Nem a napnál világosabb bizonyítóka-e ez annak, hogy a székelyeknek közös birtokrésze külön birtokot képezett ós nem volt az ő magán birtokuknak járuléka; mert, ha az lett volna, azon esetre egészen az arányosítás és kiszakítás tényleges eszközléséig, vagjf a hol még az arányosítás nincs végrehajtva, ott egészen a mai napig a közös erdőket és legelőket magán birtokának eladása után senki sem használhatta volna, vagy nem használhatná, azonban tudvalevőleg minden egyes székely, még ha el is adta minden birtokát, ott, a hol az arányosítás még nincs végrehajtva, épen úgy használja ma is a közös birtokát, mint az használja, ki magán birtokából mit sem adott el. Ha a közös erdő és legelő a magánbirtok járuléka lett volna, az esetre mind azon birtokosok, kik közös erdő- ós legelőilletméixyüket nem használhatták, azt haszonbérbe adhatták és adták is volna. Igen, de ilyen haszonbérbeadás tudtommal sehol nem történt ós nem is történhetett, mert nem volt olyan község, mely közös erdejébe, vagy legelőjére, egy más idegen község lakóját bármely czím alatt is beengedett volna. Volt eset rá, hogy nékem is gátkötés czóljából egy-kétszáz szekér vesszőre volt a lehető legsürgősebben szükségem. Azok a gazdák, kik máskor vesszőt szállítottak, a sürgős mezei munka miatt ekkor nem szállíthattak. Bármily áldozatra is kész lettem volna, hogy a városi közönség erdejéből, idegen község fuvarosaival is vesszőt szállítathassak. Igen, de azt mondották, hogy az semmi körülmények közt sem lehetséges. Saját szekeremmel szállíthattam, a mennyit képes voltam, de idegen fuvarost a község erdejébe be nem eresztettek. Nem hagyhatom felemlítés nélkül azt sem, hogy egyes vidékeken — mint például Gyergyóban is, — a székelység a legfőbb súlyt a tutajozásra, vagyis az erdőgazdaságra fektette. Ezért szántóját alig is vette figyelembe, miért igen természetesen, midőn pénz dolgában szorult, elsősorban is a rá nézve mellékes szántóföld eladása útján igyekezett pénzt csinálni. Szántóját többnyire a falu boltosa vagy korcsmárosa holdanként 20—30—40 forintért vette meg, kik ilyen árak mellett 1000—1500 forintért 50—60 hold szántóföldhöz is jutottak. A székely igen természetesen nem is álmodott arról, hogy e szántóval egyszersmind főkeresetforrását képező birtokát, erdőilletményót is eladta, de még a szatócsnak sem volt arról sejtelme, hogy ő azzal a 20—40 forint-