Képviselőházi napló, 1896. XXXVI. kötet • 1901. május 13–julius 6.

Ülésnapok - 1896-717

717. országos ülés 1901, június 17»én, hétfőn. 215 sértésről beszélni nem lehet, tehát a felülvizsgálati kérelem visszautasíttatik. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Az kétségtelen, t. ház, hogy épen ezen jogok, a gyülekezési és egyesületi jog az állampolgároknak oly nagj' alkotmányos jogait és érdekeit érintik, hogy azokat különös oltalomban részesíteni a törvényhozásnak, nézetem szerint, egyik íő kötelessége. Áttérek most a javaslatban foglalt intézkedések azon csoportjára, a melyeket egyáltalában nem tudok elfogadni és a melyeknek mindegyike olyan, hogy az ellen nemcsak szavazni, de bővebben felszólalni is vagyok kénytelen, ós felszólalásomnak ezen része számára különösen kikérem a t. ház figyelmét. (Halljuk! Halljuk! a szélső baloldalon.) Itt van mindjárt az a mód, a melylyel az igazolás és az líjra felvétel intézménye a javaslatba behozatni szándékoltatik. Oly szűk körre van szorítva mindkét intézmény behozatalának módozata, hogy ebben az alakban úgyszólván teljesen értéktelenekké válnak. Mert az igazolás nem terjesztetik ki arra, hogy ha valaki például tárgyalást mulaszt el. Ebben az esetben igazolásnak helye nincsen, valamint nincs akkor sem, hogy ha valaki például büntető parancs folytán tárgyalást óhajt kérni, s ezen kérelmet nem tudta a kellő időben beadni, mert abban va,gy betegség, vagy más akadály hátráltatta. A mi meg az újrafelvételt illeti, itt a főbaj az, hogy új bizonyíték alapján csak abban az esetben engedtetik meg az újrafelvétel, hogy ha az új bizonyítókkal az alaptárgy üás idején az illető fél nem rendelkezett. Ez oly intézkedés, mely a legtöbb eljárási jogban ma már nem foglaltatik, mert a legtöbb eljárás ma már a perújítás vagy újrafelvétel intézményét egyszerűen az. új bizonyítókra fekteti, ós ha van a félnek új bizonyítéka, nem keresi, hogy használhatta-e akkor, mikor az alappert tárgyalták, vagy nem. De a legsórelmesebb az újrafelvétel intézményénél az, a mi szintén beleütközik a modern jogrendbe, hogy az újrafelvételi kérelem feletti döntés joga azon hatóság hatáskörébe utaltatik, mely a sérelmesen eldöntött közigazgatási ügyben a döntő véghatározatot hozta. Ez nagyon ellenkezik a birói gyakorlattal is, mert a bíróságnál annyira ügyelnek a perújítási kórelmekre, hogy még az az előadó sem kaphatja meg, a ki elsőfokúlag határozott az ügyben, hanem odaadják egy más előadónak ós tanácsnak, hogy a régitől teljesen független elemek határozhassanak a perújítás kérdésében. Én úgy fogom fel a dolgot, hogy az, a ki a döntő véghatározatot hozta, mindenesetre ragaszkodik a maga határozatához, azt meggyőződésből kifolyólag jónak, ós helyesnek tartja, az, hogy úgy mondjam, szerelmes abba a régi határozatba és ezen a czímen elfogult lévén, mindenesetre kevésbbé alkalmas arra. hogy a perújítás kérdését higgadtan és elfogulatlanul mérlegelje. Ugyancsak kifogásom van a büntetőparancs szándékolt behozatala ellen is. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Itt egyáltalában nem fogadhatom el az indokolásnak azt az analógiáját, mely szerint a járásbíróságokra történik hivatkozás, hogy a járásbirák is jogosítva vannak bizonyos kihágási ügyekben büntetőparancsot kibocsátani. Egészen eltekintek attól, hogy az a járásbiró rendszerint a qualiíikácziónak mégis magasabb fokán áll, mint azok a, közegek, a kik ezen javaslat szerint büntetőparancsot kibocsátani jogosítva lesznek, de különösen utalok azon veszedelemre, mely előállhat a polgárok nagy számára nézve abból, hogy az ilyen büntetőparancs részint hatósági közegek egyszerű feljelentésére, részint magánegyének feljelentésére bocsáttatik ki. Nálunk a hatósági közeg fogalmát a gyakorlat nagyon kiszélesítette. Nálunk hatósági közeg a rendőr, hatósági közeg az éjjeli őr, sőt igen gyakran a városi tűzoltó is. Már most teljesen elég lesz valamely ilyen közegnek talán tévedése]! alapuló, megengedem, hogy sokszor jóhiszemű, de igen gyakran rosszhiszemű jelentése, hogy a büntetőparancs kibocsáttassék. De még nagyobb veszedelmet látok abban, hogy magánegyének feljelentésére is kibocsátható a büntetőparancs, és pedig nemcsak akkor, ha okirattal teszik valószínűvé a kihágás elkövetését, de akkor is, ha egyszerűen más bizonyítókkal igazolják ezt. Csak a bizonyítókok egy nemére, a nálunk, fájdalom, oly könnyen felhasználható, s annyi visszaélést okozó tanúbizonyítókra akarok ráutalni, hogy mennyi visszaélés történhetik ezzel az intézmónynyel akkor, ha valakinek sikerűi egy ilyen félig emlékező, félig látó, félig halló tanút rávenni, hogy menjen vele a rendőrkapitányhoz, vagy főszolgabíróhoz. Ha ezek nem elég lelkiismeretes, tárg}dlagos ós igazságszerető emberek, igen sokszor egy hamis, vagy rosszul emlékező tanú bizonyítéka alapján kibocsátják a büntetőparancsot, és igen sok utánjárást okoznak a félnek, a ki csak igen nehezen tud megszabadulni a büntetőparancs hatása alól. Azt hiszem, hogy modern jogrendszerben, különösen a mi viszonyaink közt Magyarországon ezen intézmény ilyen alakban egyáltalában nem foglalhat helyet. De a javaslat legveszedelmesebb és közjogi szempontból legkevésbbé elfogadható részének tartom azt az intézkedést, mely szerint ennek a javaslatnak egész súlypontja tulaj-