Képviselőházi napló, 1896. XXXIV. kötet • 1901. február 27–márczius 30.
Ülésnapok - 1896-676
204 <?7 ** országos ülés 1901. mérezius 7-én, csütörtökön. Ivekkel elébe állhat az óv folyamán felmerülő, előre nem látható szükségleteknek. (Helyeslés a jobboldalon.) Én a magam részéről az olyan pénzügyi politikával szemben, a mely a 80-as évektől egészen 97—98-ig nyilvánult, a mely mindig vérmesen irányozta elő a bevételeket ós aránylag csekély összegekben állapította meg a kiadásokat, ós így olyan deficziteket idézett elő a zárszámadásokban, a melyek Magyarországnak majdnem pénzügyi romlását idézték elő, — vagy az t legalább ahhoz közel hozták, — mindig előnyt adok annak a politikának, melyet most önök túlságosan óvatosnak találnak. Különben azok a rezervák. a melyeket Barta Ödön t. képviselő barátom bizonyos mórtékben aggasztóknak szeretne tekinteni, az én szerény véleményem szerint, legnagyobb sajnálatomra, inkább az olvadás stádiumába lépnek, mint a. tavaszi hó. Ha tekintem specziálisan azokat a bevételeket, a melyek a költségvetés azon rovatában, melyet ép most tárgyalunk, elő vannak irányozva, tudniillik a fogyasztási adó- és italadó-bevóteleket, akkor azt látom, — s ezt fájdalommal tapasztalom s nem örömmel, a mint azt Barta, Ödön t. képviselőtársam felfogását követve, kellene tennem, — hogy inkább attól lehet tartani, hogy, ha, Magyarországon a gazdasági válság eddigi mérveiben tovább halad, ha nem sikerűi egy fordulatot előidézni Magyarország gazdasági fejlődésében, akkor félő, hogy az'előirányzat, a mely a költségvetésben helyet foglal, nemcsak hogy rezervákat nem fog feltüntetni, hanem ellenkezőleg, talán bizonyos hiányt fog felmutatni az előirányzattal szemben. (Helyeslés a jobboldalon.) Reméljük, hogy az nem fog bekövetkezni, de ha összehasonlítjuk az előirányzatot az 1899. évi zárszámadás eredményeivel, akkor azt fogjuk látni, hogy ma már ez az előirányzat majdnem egy millió koronával nagyobb, mint a milyen volt a tényleges bevétel az 1898/9. évi zárszámadásnál. Itt azután azt a szemrehányást tenni a pénzügyi kormányzatnak, hogy a budgetben ezen a czímen is latens rezervák volnának, az én nézetem szerint jogosultan nem lehet. (Helyeslés a jobboldalon.) A fogyasztási adóknak, s a fogyasztási adók történetének fejlődésében azt tapasztaljaik, hogy az 1867-iki kiegyezés óta fofytonos küzdelem folyt Magyarország és Ausztria között ; folyt egy küzdelem abban az iramában, hogy Magyarország megvédje és megoltalmazza magát azon káros következmények ellen, a melyek reá a fogyasztási adóknál azon gazdasági közösségből eredtek, a melyben Magyarország Ausztriával állott és a melyben, habár elvileg nem is, de tényleg gyakorlatilag, most is áll Az egész kiegyezési harczok történetében azt látjuk, hogy kiegyezésről kiegyezésre mindig arra kellett a, kormánynak törekedni, hogy saját országa javára biztosítsa a pénzügyi eredményeket, ós hogy megvédje magát azon minden önálló állam által tűrhetetlen állapot ellen, hogy fogyasztási adót fizessen ezen állam lakossága olyan czikkekórt, a melyek más országokban termeltetnek és a melyek jövedelmei más országok joénztáraiba folynak. (Általános helyeslés.) Épen a mostani miniszterelnök urnak, Széll Kálmánnak pénzügyminiszter korában jutott az a feladat, hogy ezen legnehezebb ós legsérelmesebb visszaéléseket, —- mert annak vagyok kénytelen nevezni, — a melyeknek a magyar kincstár 1867 óta ki volt téve, 1878-ban megszüntette. Hiszen jól emlékszik mindenki, a ki a dolgok történetével foglalkozik, hogy voltak 1878. előtt évek, a mikor Magyarország czukoradó-vámrestituczió fejében többet volt kénytelen visszatérítem, mint a, mennyit az állani tényleges czukoradóbevételei kitettek. Ez akkor meg lett szüntetve, de minden kiegyezési cziklusban kitűnt, hogy akárhogyan törte is a magyar kormány a fejét az akkori adók megállapításánál, magát a megkárosítás ellen biztosítania sohasem sikerűit. Nem sikerűit egyfelől azért, mert az egyes iparágak terén oly találmányok létesültek, a melyeknél fogva a megállapított adórendszerek lyukas mogyorók voltak; másfelől azért, mert Ausztria részéről minden tekintetben, s mindig támogatták azt a törekvést, hogy a fogyasztási adókat a magyar fogyasztási bevételek rovására kihasználják. Végre odaért Magyarország, hogy kimondhatom, hogy e téren magát a mogkárosítás ellen biztosítja, az által, hogy az átutalási rendszer behozatott; az által, hogy az a princzipíum vált érvényessé, hogy minden államterület saját fogyasztása után nemcsak jogosult az adóbevételekre, hanem kell, hogy azokat tényleg élvezhesse is. Ezzel, azt hiszem, —• bár mindenesetre be kell még várni az új adótörvényekkel szerzendő tapasztalatokat, — ezen a téren mégis odajutottunk, hogy ma már Magyarország tényleg birtokába jut azon fogyasztási adó-jövedelmeknek, a melyek a valódi fogyasztás után illetik meg. De, t. ház, érdemes e pontnál egy perczig megállni, mert igen érdekesnek tartom megvizsgálni azt, hogy az az állandó megkárosítás, vagy helyesebben, megrövidítés, a melynek Magyarország ezen a czímen három évtizeden át ki volt téve, hogyan és mikópen akadályoztatott meg. (Halljuk! Halljuk!) Ennek megakadályozása csak egyféleképen válik lehetsé-
