Képviselőházi napló, 1896. XXXIV. kötet • 1901. február 27–márczius 30.
Ülésnapok - 1896-674
240 67 "k országos ülés 1901. märcziüs 5-én, kedden. lalni, tehát meg fogja engedni nekem a képviselő úr, hogy akkor egyidejűleg neki is válaszoljak. (Helyeslés jobb felől.) Ezek, ha jól emlékszem, azok a kérdések s azok az aggodalmak, a melyek felhozattak, s a melyekre igyekeztem tőlem telhetőleg felvilágosításaimat megadni. (Helyeslés jobbfelöl.) Ha netalán a részletes tárgyalásnál még felmerülnének egyes kérdések, úgy természetesen egész készséggel meg fogom adni a szükséges felvilágosításokat és megnyugtató nyilatkozatokat. A tételt magát elfogadom. (Élénk helyeslés jobbfeUl.) Lukáts Gyula jegyző: Thalv Kálmán! Thaly Kálmán: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) A végből iratkoztam fel e tételnél szólásra, hogy az igen tisztelt államtitkár úrnak a múltkor tartott beszédemre teendő reflexióira, a mennyiben egyik vagy másik pontban még szükségét látnám, én is megtehessem igénytelen észrevételeimet. (Halljuk! Halljuk! Zaj.) Elnök (csenget): Csendet kérek! Thaly Kálmán: Nem leszek hosszadalmas, de méltóztassék megengedni, hogy egyikmásik pontra vonatkozólag mégis megtegyem megjegyzéseimet. (Halljuk! Halljuk!) A t. államtitkár úr kijelentette . . . (Mozgás és zaj. Halljuk! Halljuk!) Elnök (csenget) : Csendet kérek ! Thaly Kálmán: . .. hogy a magyarországi tanintézetekben — a Ludovikában, az alreáliskolákban, továbbá, a hadapródiskolában, azt hiszem, valamennyit értik •— a német nyelv tannyelvül egy tantárgynál sem használtatik. Ezt örömmel veszem tudomáséd, mint választ azon direkt kérdésemre, hogy vájjon használtatik-e a német, nyelv tannyelvül, és ha igen, mely tantárgyaknál, és hetenként hány órában? Igen szívesen veszem tudomásul a választ, ha így van, mert ellenkező hirek ezirkulálnak. Ezt nem is állítottam határozottan, csak kérdeztem, hogy így van-e? Tóth János t. barátom érintette itt azt is, hogy oly rendszer követtetik itt-ott, bogy az egyik órában magyarul, a másikban pedig németül adják elő a tantárgyakat. Ha tehát ez nem így van, hanem tannyelvűi a magyar használtatik, én nagykőn örülök rajta és természetesnek találom, hogy tantárgyúi a német is fel van véve. Ez ellen sohasem is tettem kifogást, valamint a franczia nyelv tanítása, ellen sem, mert osztom azt a nézetet, hogy mennél több nyelvet tud valaki, annál nagyobb előnyére szolgál. Ez áll a katonákra vonatkozólag is. A midőn mi a germánizáeziótól félünk, nem a. német nyelv iránti netaláni ellenszenv szól belőlünk, hanem mint egy kis nemzet fiai, egy nagy világnyelv, egy nagy nemzet folyton amalgamizáló törekvései között féltjük nemzetiségünket, (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) a mint hogy fájdalom, annyi példa igazolja ezt a félelmünket. Ily példák épen a katona családoknál találhatók. Név szerint meg is nevezhetek ily családokat; ilyen például a salamonfai Bátk^'-osalád, a mely tősgyökeres magyar család és nem tud magyarul; ilyen a Csikós-család, a mely már C betűvel írja nevét és a c-re akczentust tesz; ilyenek a Csanádiak és ismerek még számosakat. Lehet, hogy érzületükben még is maradt egy kis magyarság, de több generáczión keresztül a közös hadseregnek német szellemét és nyelvét mái' úgy magukba, szivtáb, hogy az ily tősgyökeres magyar származású katonacsaládok tagjai már többé nem tudnak magyarul, és nem is magyarok. Ilyen példák azok, a, melyek arra tanítanak bennünket, hogy nemzetiségünket féltve féltsük, és ez az, a miért mi a germanizácziónak akár szándékos, akár akaratlan törekvéseit figyelemmel kisérjük és a mennyire tőlünk telik, óva, intünk a, visszaélések ellen, mert hiszen édes magyar nyelvünket féltjük. Mert nem mindenki bir azzal a jellemszilárdsággal és- azzal a nemzeti önérzettel, hogy meg ne tagadja a maga nemzeti mivoltát; idővel szokás, környezet stb., családi összeköttetések megtagadtatják vele nemzetiségét. Ennek méltóztassék betudni, nem pedig a minden áron való nem tudom, miféle akadékoskodásnak a mi ilyetén felszól alásunkat. Es mikor lamtitkár úr azt mondta, hogy ö volna mi szerintünk az, a ki ösztönzi és biztatja a honvédtiszteket a germanizálásra : kijelentem, hogy ezt a szót, »ösztönöz« használtam, és azt gondolom, joggal használtam. Mert a t. álamtitkár úr, gondolom Tóth János t. képviselőtársamnak adott válaszában az ujonczmegajánlásnál emelte ki, hogy míg a, sorhadbelieket, a kik már jobban tudnak beszélni, nyilvános helyeken gyakrabban hallani már magyarul beszélni: viszont a honvédtisztek újabb időben tudomása szerint is a német nyelvben való maguk-gyakorlása végett, nyilvános hetyeken is sokat beszélnek németül. Ezt veszem ösztönzésnek, mikor a hovédelmi minisztérium ólén álló államtitkár megdicséri és helyesli azt, ha a honvédtisztek németül beszélnek! Mi legyen ez más, mint ösztönzés, és biztatás? Ezt értettem én azalatt, mikor az ösztönzés szót használtam. Ezzel ellentétben csak utalnom kell szombaton tartott beszédemnek arra a passzusára, melyet a sajtó
