Képviselőházi napló, 1896. XXXII. kötet • 1901. január 15–február 1.

Ülésnapok - 1896-641

180 <>*!. országos ülés 1901. január 22-én, kedrteu. E tekintetben a t. miniszterelnök úrnak válasza nem nyugtathat meg bennünket. Ez is egyik hibája a parlamentarizmusnak, és mutatja, hogy az milyen káros módon fejlődött nálunk, mert a ki itt fejti ki az ő politikai működését és tevékenységét, a kinek politikai elvei itt szűrődnek át a parlamenti tevékenységen, annak nyilatkozni kell és ily kérdésekben állást kell foglalnia egész politikai működése alapján, a mint például a volt nemzeti párt politikusai határozottan állást is foglaltak e kérdésben, midőn a múlt országgyűlésen kijelölték mint sürgős teendőt a parlamentnek és a választási rendszernek reformját. A mi parlamenti rendszerünk mellett a kornnúry élére meghívnak a politikai élettől teljesen távol álló egyéniségeket az államnak ismeretlen vidékeiről, olyanokat, kikről az hallatszik, hogy erélyes és vaskezű emberek ós az ilyet ideültetik a miniszteri székbe. Ez mondhatja, hogy szerinte nem érett ez a kérdés, mert soha bizonyítékát nem adta annak, mi volt a felfogása e tekintetben. De a miniszterelnök úr, kinek háta megett hosszú politikai múlt áll, és a nemzeti párt tagjai és vezérei, a kik e tekintetben határozott állást is foglaltak, nem mondhatják, hogy ez a kérdés nem érett, mert igenis az ország viszonyai megérlelték és megkövetelik megoldását. Azon politikai változáshoz, mely bekövetkezett, az ország épen azt a, reményt fűzte, hogy az egész közélet terén nagy megtisztulás fog bekövetkezni, hogy az ország rátér a megerősödés útjára és az egész nemzet összetartása fog bekövetkezni a vámügyi és gazdasági kérdésekben. A remény főleg az volt, hogy megtisztul a közélet épen azon kiváló emberek kormányra jutása által, a kiknek ambiczióját abban láttuk, hogy ők a kormányszékre jutva, nem hatalomra vágyódnak, hanem arra, hogy az ország bajait orvosolják. Abban nincs igazság, mikor a miniszterelnök úr a nemzeti pártról azt mondja, hogy a hatalomban való osztozkodás nem volt ezéljuk. Ezt nem lehet így felfogni. A ki egy kormány támogatására siet, annak a hatalomban részt kell vennie, hogy a hatalom gyakorlásában felelősséget is vállaljon. A hatalomban való osztozkodás nem privilégium az igazi politikai férfiak szemében, hanem a legszigorúbb kötelesség, hogy^ midőn odamegy a kormánypadokra, egyúttal a kormányzásban részt vesz és kötelességet teljesít a nemzettel szemben. (Helyeslés a szélső baloldalon.) A sürgősséget nem ismeri be a t. miniszter úr és e tekintetben talán biztatásul szolgálnak neki azon tapsok és helyeslések, melyek a túlsó oldalról az ő ilyen jellegű beszédére felhangzottak. De hiszen, t. ház. épen ezek ellen voltak nekünk aggályaink, az ellen volt kifogásunk, hogy egy párt élt itt évtizedeken keresztül, a mely ezen rendszer megváltoztatását sohasem tartotta sürgősnek és első rangú feladatnak. Mi nem azt kívánjuk, hogy a. t. miniszterelnök úr a parlamenti reformot holnapra már napirendre tűzze, de azt tartjuk. hogy az első rangú állami kötelesség, melynek megvitatása ós letárgyalása első rangú parlamenti feladatot képez. Az utolsó hetekben és hónapokban miket láttunk, mint kiválóan sürgős agendákat? A miniszterelnök úrnak el kell mennie Bécsbe, és ott a császári herczegeknél ós herczegnőknól Huldigungsz Viziteket kellett tennie, melyek oly sürgősek voltak, hogy ezek miatt életszükségletének kielégítését is felfüggesztette. Nagyon sürgős volt azután visszautazni Budapestre, hogy a pártéletben előálló apró kis pártütéseket, melyek bizonyos beszed következtében fehnerűltek, tapintatos kezével ügyesen és óvatosan elhárítsa. Midőn ezt befejezte, ismét Bécsbe kellett mennie, mert a parlamenti viszonyok ott úgy alakultak, hogy velünk szemben a lehetetlenségek egész sorozata állt elő. Ezek mind hebyes kormányféladatok, sürgősek is a kormányra nézve, de ezeket az állam, a nemzet szempontjából elsőrendű agendáknak el nem ismerjük, különösen oby politikusok részéről, kiket nemesebb ambiczió vitt arra, hogy azokban a padokban helyet foglaljanak. Részemről még csak azon kijelentésre akarok hivatkozni, melyet a volt nemzeti párt illusztris vezére ezekben a kérdésekben nem régen a nemzet előtt tett. 0 azt mondotta, hogy a nemzetnek becsületbeli kötelessége ezen a téren megtenni a polgárokkal szemben azt, a mit egy fél századon keresztül elmulasztott; becsületbeli kötelessége a jogok kiterjesztése tekintetében elmenni odáig, a meddig elmenni helyes, ós a meddig elmenni kell. De vájjon a becsületbeli tartozások, akár magánembernél, akár egy nemzetnél, olyanok-e, a mefyeknek teljesítése nem sürgős, amelyeket el lehet halasztani beláthatatlan időre, s melyekre nézve a kormány mondhatja,, hogy vagy ő megteszi, vagy az utána következő kormány, s nem is saját kormányzati feladatának, hanem a, következő kormány feladatának tekintik? Ez nem az a válasz, a melyet mi megnyugvással fogadhatunk. A t. miniszterelnök úr feláll itt akárhányszor, s egész jóhiszeműleg azt mondja: jöjjön hozzám akárki, ha igaza van, igazat fogok neki adni. Elismerem, hogy ha egy községben a jegyző hibát tesz s elmegyünk hozzá panaszt tenni, vagy más baj történik, ő tár-