Képviselőházi napló, 1896. XXXI. kötet • 1900. november 20–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-623

186 e2ä- országos ülés 1900. deczember 3-án, hétfon. nek, a melyen mindenütt csak feltartott kezeket, karokat látni, segítségért rimánkodva az irgalom falatjai után kapkodva. így van ez nálunk. Mintha az a költségvetési plusz bátorítaná az embereket arra, hogy csak jöjjenek és mindenben folyamodjanak az államhoz segítségért. Azt mondják nekik: az állam mindenható, minden jognak kútforrása, minden bevételi forrásnak megnyitogatója. Ám ezt ők úgy értik és úgy akarják alkalmazni, hogy tehát segítsen rajtuk a mindenható állam az ő mindenféle eszközeivel. Szerintem, t. ház, az államnak az a bűne, hogy nagyzásnak adta magát már régóta, (Úgy van! bal felöl.) feltűnő fényűzéssel építkezett, (Úgy van! Úgy van! balfelöl.) és szórta a pénzt borravalókra, nevezzük bár szubvencziónak, vagy prémiumoknak. Rakovszky István: Haas és Deutsch! Páder Rezső: Gazdag nyugdíjakat rendszeresített, irtózatos személyi létszámmal, nagy apparátust létesített, szóval, nagyzó volt, mint a parvenü. És most ezért a bűnért lakol irgalmatlanul, mert a tönkretett nemzet minden önérzettől megfosztva, az állam lábai elé veti magát és alamizsnát kér, kér hidat, vasutat, gyárat, adóhivatalt, adóelengedést, polgári iskolát, gimnáziumot, reáliskolát, katonaságot, csendőrséget, törvényszéket, telekkönyvet, sertóspiaczot, szinházat, országos ós hetivásárt és sok mindenféle más dolgot, (igaz! Úgy van! balfelöl) Némely városok és vidékek már valóságos virtuozitásra vitték az örökös kunyorálást; maguk a miniszterek azt sem tudják, hogy melyik szobába meneküljenek a folytonos deputácziók elől. És ha mutatják magukat a miniszterek, a mi többször történik, az országban, ez a koldulás mindenütt ismétlődik; odaviszik a miniszter elé a hódolatot, de egyúttal a nagy kalapot is, és odatartják, hogy szórjon bele alamizsnát, a mennyit csak tud. (igaz! Úgy van! balfelől.) A múlt nyáron Hegedüs Sándor miniszter úr megfordult Erdélyben a székely góbék között, nevezetesen Marosvásárhelyen is. (Halljuk! Halljuk!) Nekem nagyon feltűnt, hogy az ottani szabadelvűek mennyire megostromolták őt és még mielőtt odaérkezett volna, az ottani lap az üdvözlő vezérczikkben arra a kérdésre »mit kérjünk a minisztertől ?« egész szabatossággal a következőkép válaszolt (olvassa): »1. Körvasutat Csikudvarhely ós Háromszék megyének. 2. Maros- Vásárhelynek vasúti csomóponttá és kulturális központtá alakítását. 3. Az apahid-marosvárhelyi és marosvásárhely-segesvári helyi érdekű vonal kiépítését. 4. A »Mezőség« kinyitását. 5. A forgalomnak Marosvásárhely felé terelését. 6. A czukor-, tégla-, deszka-, petróleum-, sör- és szeszgyárak forgalmának emelését. 7. A vasúti állomás kibővítését.« Sándor József: A székely földért is kell csak valamit tenni. Rakovszky István: Jó adminisztrácziót csináljanak. Páder Rezső: »8. A nyárádmenti pótadós vasútnak Marosvásárhelyről való indítását. 9. Uj gyárak létesítését, például fonógyárat. 10. Elektromos vízműveket.* Sándor József: Természetes, mert a nép kivándorol. Otthon kell tartani a népet Páder Rezső: Ezek után megjegyzi a marosvásárhelyi szabadelvű újság: »S ha erre valaki azt mondaná, hogy mi csak kérni tudunk, ne csüggedjenek. Á nyomorúság tanít támogatásért folyamodni az erőshöz. »Kórnikell tehát ettől az erős államtól, a melynek erőssége a költségvetésből is kitűnik. Ez a ráczió, a logika, mikor ilyen reális pluszos költségvetés van előttünk. Ezért jönnek ily tömérdek kéréssel csak egy városból. Jönnek majd a, többi városok is. (Egy hang a szélső baloldalon: Gyöngyös !) Gyöngyös is. Nem győzik őket kielégíteni. A hatalmas állam összeroskad saját terhe alatt és odajutunk hova-tovább, a realitás és a plusz meUett, hogy néhány fantaszta újságírón kívül mindenki tisztában van azzal, hogy ez így soká nem tarthat. Hiszen maga a t. pénzügyminiszter úr tavaly, gondolom Horánszky Nándor képviselő úrnak felszólalása után, a ki szintén nagy óvatosságra intett bennünket, azt mondta, hogy bizony a költségvetés szerint nagy revízió alá vetendő, mert úgy véli, hogy különösen a kiadásainkban nincs czélszerű ós észszerű sorrend, és hogy mármost ott vagyunk, hogy némefy inkább mellőzhető ós talán feleslegesnek mondható kiadások miatt nem vagyunk képesek a legszükségesebbekre is pénzt előteremteni. Én is mindig ezen véleményben voltam, de azt is tudom, hogy honnan hangzik ilyesmi, ez csupán egy pium desiderium, de nem jár vele semmiféle erős szándók ós akarat. Ha például én azt indítványoznám itt erre a revízióra vonatkozólag, hogy vegyük ki — törvényes intézkedéssel — az államköltsévetésből azt az 5—6 millió koronát, melybe az egyházpolitika kerül évenként, akkor mindjárt hallanám: hogy az Isten világáért ezt nem lehet tenni, mert ez valamennyi kiadás közt a legszükségesebb. (Iga ! Úgy van! bal felöl.) Ha aztán azt mondanám, hogy ne költekezzünk annyira olyan országházfóle építkezésekre, ne