Képviselőházi napló, 1896. XXIX. kötet • 1900. április 30–junius 18.

Ülésnapok - 1896-570

0/ 2 570. országos ülés 1900. május 3-án, csütört5k8n. van zárva. A ki tehát ily nemzetközi egyezménynek egyik másik diszpoziczióját el nem fogadhatja .... (Zaj a jobboldalon. Halljuk! Halljuk! a szélső baloldalon.) Kubik Béla: Mégis hallatlan! Összevesznek odaát! Polónyi Géza: Nem veszitek össze, hanem bizalmi liezitácziót tartanak! Förster Ottó : Talán megbánták ? (Zaj.) Elnök (csenget): Csendet kérek minden részről. Polónyi Géza: Mondom, a ki az egyik, vagy másik di-szpozicziót el nem fogadhatja, annak arra a következtetésre kell jutnia, hogy magát az egész törvényjavaslatot elvesse. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Már most, az előttünk fekvő javaslat három szempontból kell, hogy bírálat tárgyává tétessék. Az egyik a dolognak kultúrpolitikai része; a másik, mely ezen esetben nem épen csekély jelentőségű kérdés : a pénzügyi szempont; a harmadik szempont pedig a dolog közjogi része. Mondanom is felesleges, hogy magam is épúgy, mint az igazságügyi bizottság, tulajdonképen erre a fő kardinális kérdésre helyezem a súlyt, vájjon Magyarország államisága és önállósága szempontjából megtalálom-e azon garancziákat ezen javaslatban, melyek arra ösztökélnének, hogy ezt a törvényjavaslatot általánosságban és részleteiben elfogadjam. És én már beköszöntőül jelzem, hogy ellentétben az igazságügyi bizottsággal, a mely azt mondja, hogy ez a javaslat a mi állami önállóságunkat domborítja ki, arra a meggyőződésre jutottam, hogy a törvényjavaslatot ily alakjában, a magyar törvényhozásnak elfogadni nem szabad, és így a javaslatot nem fogadom el. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Már most, t. ház, vissza kell térnem, hogy sorrendben adjam elő azon érveket, a melyek engem erre az álláspontra utaltak. A mi a kultúrpolitikai részt illeti, tudva, hogy ezen kérdéshez más képviselőtársaim is kivannak hozzászólni, ezt csak igen röviden érintem, pedig megérdemelné, hogy ezzel a dologgal épen ily fontos pillanatban, a magyar képviselőház komolyan és hozzá illő méltósággal foglalkozzék. Sokszor halljuk a szemrehányást, hogy a magyar sovinizmusnak terhére kell irni azt, hogy például a német színház ellen micsoda nagy ellenszenv uralkodik Magyarországon és hogy mennyire elzárkózik például a magyar főváros közönsége a német kultúrának emelendő ily templom elől. Azt talán nem szükséges itt bővebben magyaráznom, hogy Magyarországon a német kultúrával szemben elfoglalt álláspont nem azt jelenti, hogy a magyar társadaJalom és a magyar állam el akar zárkózni a müveit külföld haladásától, a művészetnek és irodalomnak nemes termékeitől, hanem ellenkezőleg, Magyarországon in specie azt jelenti, hogy Magyarország évtizedek óta kénytelen önvédelmi harezot folytatni a német kultúra túlkapásaival szemben, hogy saját nemzeti egyediségét és faji önállóságát kellőleg megvédelmezhesse. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Ha van valaki a föld kerekségén, úgy én azok közé számítok, a ki, különösen mióta közvetlenül szemlélhettem, nemcsak elismeréssel, hanem a bámulatnak bizonyos nemével adózom a nagy német nemzet kulturális és ipari haladásának, melyet különösen az utóbbi évek eredményeiben oly mérvben láttunk feltűnni, hogy ezt századok történetében hiába keresnők más nemzeteknél bárhol is. Mentől inkább igaz ez, és mentől inkább látjuk ezt a nagy haladást, annál inkább kell gondos hazafiúi szemmel és lélekkel visszaemlékeznünk a múltnak eseményeire és kell figyelemmel lennünk arra, hogy Magyarországnak faji önállósága, nyelvi és nemzeti öntudata soha semmi oldalról oly mérvben támadásnak és amalgamizáczióuak kitéve nem volt, mint épen a német kultara részéről, a minthogy csakis a gondviselés különös kegyének köszönhetjük, hogy a magyar nemzet el nem merült abban a tengerben, a melyet egy szóval lehet kifejezni és a melyet Magyarországon mindenki megért: a germanizáezió tengerében. (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon.) Évtizedek hosszú és nehéz küzdelmeivel, sikerült a magyarságot a német kultúra ezen támadásaival szemben bizonyos mértékig megvédelmezni. Most mit látunk? Előttünk fekszik egy törvényjavaslat, színében maga az ártatlanság, az idealizmus, s azzal a követelménynyel lép a nemzet törvényhozása elé, hogy hiszen te magyar nemzet, a mely elismerted azt, hogy a törvény oltalma alá kell helyezni az eszmét és annak nemes gyümölcseit és törekvéseit, hogy tagadhatnád meg egy nagy és hatalmas szomszéd államtól az irodalmi termékeknek ezt a védelmét, a melyet itthon nem tagadsz meg saját gyermekeidtől? Ez látszólag azt jelenti, hogy belépünk ismét egy íánczszemmel az európai kulturnemzetek sorába, a" hol a jogállam minden követelményét nemcsak respektáljuk, hanem templomot és hajlékot emelünk számára. Pedig ha megnézzük ezt a törvényjavaslatot: ugyan van-e Magyarországon valaki, ki megczáfolná állításomat, hogy — kivéve Jókai regényeinek fordítását, — Németországban nincsen olyan terület, hol magyar termékeket olvasnak, hol a magyar irodalmi termékek védelme valaha elő fog fordulni. Vagy mondjon a magyar ipar és művészet nagy haladásánál fogva nekem bárki egy pontot, hol a magyar fotográfusok versenyezni fognak a berlini, lipcsei, müncheni, drezdai fotográfusok termékeivel. Ugy-e azt mindnyájan tudjuk, hogy az nem fog bekövetkezni?