Képviselőházi napló, 1896. XXVIII. kötet • 1900. márczius 19–április 26.

Ülésnapok - 1896-555

g^, 555. országos ülés 1900. márczins 21-én, szerdán. mébe ajánlom ezt, hogy az új törvényben azután ez irányban oly intézkedéseket találjunk, a melyek minden további összeütközésnek elejét fogják venni. Áttérek ezek után a magyar 'tanulmányügynek egy másik részéje, a polgári iskolákra, a melyeket épen most tárgyalt Major Ferencz t. képviselőtársam. Ez a polgári iskola volóságos anomália a magyar tanulmányügy terén, t. képviselőház, sem hós, sem hal. Népiskolának nem népiskola, mert tanjoga túlhaladja a népiskola részére kiszabott kereteket. Szakiskolának nem szakiskola, mert szakpályára nem képesít; középiskolának ismét nem középiskola, mert az egyetemre való jutásra módot nem nyújt. A ki a polgári iskolát Magyarországon elvégezte, az a tanulmány ügynek valóságos rokkantja, az lehet községi írnok, községi számtiszt, községi anyakönyvvezető, de egyéb semmi. Ezen iskolákat, igen tisztelt képviselőház, íöntartaui teljesen felesleges volna, mert hiszen hogyha valaki iparos akar lenni, annak tökéletesen elég az elemi iskola. De abból, a mit most mondottam, nem következik az, hogy ezeket az iskolákat el kell törölni, hanem hogy reformálni kell, még pedig olyformán, hogy hét évi tanfolyamra terjedőleg olyképen módosíttassák annak tanrendje, hogy a ki hivatali, vagy szakpályára abból menni nem akar, kerekded egész képesítést nyerjen, a ki pedig tovább akar menni, az előtt az egyetemen kivül nyitva legyen minden pálya, a melyhez föltétlenül érettségi bizonyítvány kell, Ilyen módon el lesz érve az, hogy onnan müveit polgárokat és müveit közhivatalnokokat nyerünk. A középiskolákra nézve észrevételt tenni nem szándékozom; nem szándékozom azért, mert tudom, hogy ennek reformja most van épen forrongásban és lesz mód az észrevételek meg- I tételére akkor, mikor ez a képviselőházba kerül. Midőn azonban kijelentem azt, hogy teljes mértékben csatlakozom azon előttem szólott t. képviselőtársaimhoz, kik hangoztatták, hogy a középiskolai tanároknak fizetése emeltessék, nemcsak ragaszkodom ehhez, de ezt a tanférfiak egész vonalára, a Magyarországon tanítással foglalkozók egész vonalára kívánom kiterjeszteni, akkor különösen még egy kérdésre kivánom felhívni az igen tisztelt államtitkár úr figyelmét és az a magyarországi kegyes tanítórend vagyoni kérdése. (Bálijuk! Halljuk!) A napokban olvastam több lapban, olvastam különösen, ha jól emlékszem, a Pester Lloyd-ban, hogy a piarista rendet, a mely Magyarország kulturügyeiben magának 200 esztendőn keresztül nagy érdemeket szerzett,- (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon.) pénzügyi válság fenyegeti. Érdeklődvén a dolog iránt, tudomást szereztem, hogy ezen aggodalom nem alapnélkííli, mert csakugyan úgy áll a dolog, hogy a piaristáknak a tanári szukkreszezenczia neveléséből évenként 60—70.000 forint deficzit származik, a mely deficzit nem múló, a melyet egy pár évnek bő termése pótolhat, hanem állandó és kiapadt minden forrás, a melyből ezt pótolni lehet. Én azt gondolom, hogy azon rendet, a mely, mint jeleztem, 200 esztendő óta a magyar kultúra ügyében oly nagy érdemeket szerzett, a melyeket a magyar állam annak a rendnek talán sohasem hálálhat meg, mert oly vidéken szerezte, a hol a magyar állameszme erősítésére volt szükség; azt a rendet, a mely megtartotta hazafiságát, a mely hazafias irányban nevelte az ifjúságot még akkor is, mikor a hazafiság a régi rendszer uralma alatt fenyítékkel sújtott btín volt, azt a rendet annak az államnak kell segíteni, a melynek 200 esztendőn keresztül dolgo zott és dolgozik ma is. (Élénk helyeslés.) Ajánlom ezt a kultuszminiszter figyelmébe. A t. ház szives engedelmével áttérek még egy kérdésre és ez a tankönyvek kérdése. (Halljuk! Halljuk!) Mindnyájan tudjuk, hogy mily rendkívüli nagy összegbe kerül az iskoláztató szülőknek gyermekeik részére a tankönyvek beszerzése. Az elemi iskolákban 3—6 forint, a polgári iskolákban 8—12 forint, a középiskolákban 15—20—25 forint azon átlagösszeg, melybe az évi tankönyvek beszerzése kerül, eltekintve mindazon egyéb eszközöktől, melyek a tanulmány czéljaira szükségesek. Ha most még hozzávesszük ehhez a tandíjat, a mely rendszerint legalább is annyi, mint a mennyit a tankönyvek bevásárlására kell fordítani, akkor előttünk áll azon teher a maga képében, a mely ónsúlylyal nehezedik az iskoláztató szülőkre. Csak egy három iskolázó fiúval megáldott családapára kell gondolnunk, ki 1200—1500 forint évi jövedelmet élvezvén, magának a hatóságoktól szegénységi bizonyítványt nem szerezhet, és mindjárt tisztában vagyunk azzal, hogy fizetésének egy harmadrészét el kell költenie tandíjakra és tankönyvekre. Ha a könyvet a következő évben kisebb gyermekei használhatnák, még jó volna; azonban megjelenik ugyanazon könyvnek második kiadása, a mely a másiktól csak nagyon lényegtelenül különbözik, de ez a csekély különbség is tökéletesen elég arra, hogy a könyvet tovább ne használhassa, sem másnak el ne adhassa, hanem a drága pénzen beszerzett tankönyv, mint tétlen tőke megsemmisüljön. Ezenfelül még ugyanezen város hasonnemü iskoláiban sem használtatnak ugyanazon tankönyvek, annál kevésbbé különféle városok hasonnemű iskoláiban. Ha az egyik intézetből a másikba kell átmennie a tanúlónak, vagy pedig egyik